jueves 3 de enero de 2008

Hipparchia (fl. 300 BCE)
Table of Contents (Clicking on the links below will take you to those parts of this article)
1. Life and Philosophy
2. References and Further Reading
1. Life and Philosophy

Hipparchia was a Cynic philosopher from Maroneia in Thrace, who flourished around 300 BCE. She became famous for her marriage to Crates the Cynic, and infamous for supposedly consummating the marriage in public. Hipparchia was likely born between 340 and 330 BCE, and was probably in her mid-teens when she decided to adopt the Cynic mantle. She may have been introduced to philosophy by her brother, Metrocles, who was a pupil in Aristotle’s Lyceum and later began to follow Crates. Most of our knowledge about Hipparchia comes from anecdotes and sayings repeated by later authors. Diogenes Laertius reports that she wrote some letters, jokes and philosophical refutations, which are now lost (see Diogenes Laertius, Lives of Eminent Philosophers, Vol. II, tr. R. D. Hicks, Cambridge: Harvard University Press, 1925, reprint 1995, VI.96-98). He adds that myriad stories were told about “the female philosopher”.

Diogenes Laertius claims that Hipparchia was so eager to marry Crates that she threatened to kill herself rather than live in any other way. (DL VI.96.7-8) Although Crates was by this time an old man, she rejected her other youthful suitors because she had fallen in love with “both the discourses and the life” of Crates, and was said to be “captured” by the logos of the Cynics. (VI.96.1 and 4-5) At the request of her parents, Crates tried to talk Hipparchia out of the marriage. (VI.96.9-10) When he failed in this task, he disrobed in front of her and said, “this is the groom, and these are his possessions; choose accordingly.” (VI.96.11-15) This tale should be taken with the proverbial grain of salt, given that Diogenes Laertius is writing centuries later, and that his account may include ‘apt’ stories that are technically false, but which arose and were transmitted because they were taken to be revealing illustrations. Given the interest and controversy generated by the female Cynic, it is easy to imagine stories of this kind being told about her. In any event, we know that Hipparchia chose to marry Crates and share his philosophical pursuits.

Hipparchia’s decision to become a Cynic was surprising, on account of both the Cynic disregard for conventional institutions and the extreme hardship of the lifestyle. Cynics attempted to live “according to nature” by rejecting artificial social conventions and refusing all luxuries, including any items not absolutely required for survival. They gave up their possessions, carrying what few they needed in a wallet. They wore only a simple mantle or cloak, and begged to obtain their basic needs. Crates’ willingness to marry was also unusual, considering that marriage is a social institution of the sort normally rejected by Cynics, and earlier Cynics like Diogenes and Antisthenes had maintained that the philosopher would never marry. A few centuries later, while arguing that marriage is generally unsuitable for the Cynic (or Stoic) philosopher, Epictetus allows for exceptions specifically because of the philosophical marriage of Hipparchia and Crates (Epictetus, Discourses, tr. C. H. Oldfather, Cambridge: Harvard University Press, 1928). By marrying a Cynic and becoming one herself, Hipparchia thus performed the characteristically Cynic feat of “changing the currency,” both of her culture and the Cynic tradition itself. The Cynic motto of “change the currency” (parakrattein to nomismata), first adopted by Diogenes of Sinope, implied rejection of the prevailing social and political order in favor of an unconventional, self-sufficient life as a “citizen of the universe” (kosmopolites). (It had been said, perhaps falsely, that Diogenes or his father had been driven from Sinope when found guilty of literally defacing the coins and changing their values, but it is also likely that the counterfeiting story arose after he adopted the metaphorical motto.)

Some later authors, such as Apuleius and Augustine, report that Hipparchia and Crates consummated their marriage by having sex on a public porch. Whether the tale is accurate or not, they were known to conduct themselves in all respects according to the Cynic value of anaideia, or shamelessness. The story of Hipparchia’s Cynic marriage quickly became the premiere example of that virtue, which is based on the Cynic belief that any actions virtuous enough to be done in private are no less virtuous when performed in public. As exemplars of anaideia, Hipparchia and Crates influenced their pupil Zeno of Citium, the founder of Stoicism. His Republic advocates the equality of the sexes, co-ed public exercise and training, and a version of “free love” wherein those wishing to have sex will simply satisfy their desires wherever they happen to be at the moment, even in public. Stoic ethics were generally influenced by Cynic values, such as self-sufficiency, the importance of practice in achieving virtue, and the rejection of the conventional values attached to pleasure and pain. The Stoics also advocated living according to nature in the sense of conforming one’s own reason to the dictates of the rational natural law.

Eratosthenes reports that Hipparchia and Crates had a son named Pasicles, and Diogenes Laertius’ account of the life of Crates also refers to their son. The Cynic Letters, a collection of pseudographic letters attributed to various Cynic figures and probably written by a several different authors a few centuries after Hipparchia lived, mention that she bore and raised children according to her Cynic values. Whatever the actual details of her practices might have been, her example influenced later Cynic attitudes towards pregnancy and child-rearing. For example, one of the letters attributed to Crates suggests that Hipparchia has given birth “without trouble” because she believes that her usual “labor is the cause of not laboring” during the birth itself (33.14-15). The birth was easier because she continued to work “like an athlete” during her pregnancy (33.17), which the author notes is unusual. The letters also mention Hipparchia’s use of a tortoise shell cradle, cold water for the baby’s bath, and continued adherence to an austere diet.

Hipparchia is also famous for an exchange with Theodorus the Atheist, a Cyrenaic philosopher, who had challenged the legitimacy of her presence at a symposium. She was reported to have regularly attended such functions with Crates. According to Diogenes Laertius, Theodorus quoted a verse from Euripides’ Bacchae, asking if this is she “abandoning the warp and woof and the shuttle” (like Agave returning home from the “hunt” with the head of her son Pentheus). (VI.98.2) Hipparchia affirms that yes, it is she, but asks Theodorus whether she has had the wrong understanding of herself, if she spent her time on education rather than wasting it on the loom. (VI.98.3-6) In the ancient Greek cultural context, women of her social class typically would have been occupied with weaving and organizing the household servants, and Hipparchia’s rejection of the conventional expectations for women was quite radical.

Diogenes Laertius also reports the syllogism that Hipparchia used to put down Theodorus during the same symposium mentioned above: Premise 1: “Any action which would not be called wrong if done by Theodorus, would not be called wrong if done by Hipparchia.” Premise 2: “Now Theodorus does no wrong when he strikes himself”. Conclusion: “therefore neither does Hipparchia do wrong when she strikes Theodorus.” (VI.97.6-9) This is a classic example of the Cynic rhetorical trope of spoudogeloion: a deliberately comic syllogism which nevertheless makes a serious point. Diogenes Laertius says that since Theodorus “had no reply wherefore to meet the argument,” he “tried to strip her of her cloak. But Hipparchia showed no sign of alarm or of the perturbation natural in a woman” (VI.97), as befitted her Cynic commitment to anaideia.

Back to Table of Contents

2. References and Further Reading

Diogenes Laertius, Lives of Eminent Philosophers, Vol. II, tr. R. D. Hicks (Cambridge: Harvard University Press) 1925 (reprint 1995), VI.96-98.

Abraham J. Malherbe, The Cynic Epistles (Atlanta: Scholar’s Press) 1997, 78-83.

Discussions in the modern period of Hipparchia’s encounter with Theodorus are found in Bayle’s Historical and Critical Dictionary and in Menage’s History of Women Philosophers. See Pierre Bayle, Historical and Critical Dictionary: Selections, ed. Richard H. Popkin and Craig Bush (Indianapolis: Hackett) 1991, 102-103, and Gilles Menage, The History of Women Philosophers, tr. Beatrice H. Zedler (Lanham, MD: University Press of America, 1984), 103.

For further information about Cynic philosophy, see Diogenes Laertius Book VI, as well as D. R. Dudley, A History of Cynicism: From Diogenes to the Sixth Century AD (London) 1937 (reprint Ares Publishing, 1980), and R. Bracht Branham and Marie Odile Goulet-Caze, eds., The Cynics: The Cynic Movement in Antiquity and its Legacy (Berkeley: University of California Press) 2000.

http://www.iep.utm.edu/h/hipparch.htm

DIÓGENES LAERCIO - VIDAS, OPINIONES Y SENTENCIAS DE LOS FILÓSOFOS MÁS ILUSTRES

Traducidas directamente del griego por José Ortiz y Sanz.

La presente edición digital de la obra de Diógenes Laercio está basada en la publicada por Luis Navarro, Biblioteca Clásica, Madrid, 1887, dos tomos: tomo 1 (XCVII), tomo 2 (XCVIII). Por fidelidad al traductor, conservamos en su mayor parte el lenguaje arcaico; actualizamos únicamente la ortografía según las reglas de la Real Academia de la Lengua y, en casos extremos, y para una más correcta comprensión, la sintaxis. Para los nombres griegos preferimos seguir las propuestas de Manuel Fernández Galiano en La transcripción castellana de los nombres propios griegos (Sociedad española de estudios clásicos, Madrid, 1969) a las de José Ortiz y Sanz.
Presentamos una edición digital del texto completo, pero advertimos de los posibles errores en relación a los términos griegos, dada la escasa disponibilidad de sus caracteres actualmente en la Red.

Enero 2007

Fuente: Biblioteca Nacional. Madrid. Signatura: 1/124679

Vida de Diógenes Laercio

ÍNDICE

Prólogo del traductor

LIBRO PRIMERO
(Los siete sabios de grecia - Primeros filósofos griegos: Escuela Jónica)

Proemio

Tales - Biografía del filósofo y matemático Tales de Mileto, uno de los Siete sabios de Grecia. Sentencias, opiniones y versos de Tales, epigramas en su sepulcro y epístolas a Ferecides y a Solón.

Solón - Biografía de Solón, legislador ateniense y uno de los Siete sabios de Grecia. Epístolas y versos de Solón.

Quilón - Vida y dichos del lacedemonio Quilón, uno de los Siete sabios de Grecia. Epístola de Quilón a Periandro.

Pítaco - Vida, consejos y sentencias del estadista griego Pítaco de Mitilene, considerado uno de los Siete sabios de Grecia. Epístola de Pítaco a Creso.

Biante - (o Bías de Pirene) Vida y muerte del filósofo y más destacado de los Siete sabios de Grecia. Versos, sentencias y epitafio de Biante.

Cleobulo - Breve semblanza de Cleobulo. Carta a Solón. Uno de los Siete sabios de Grecia.

Periandro - Semblanza y epístolas del tirano Periandro de Corinto. Uno de los Siete sabios de Grecia.

Anacarsis Escita - Breve semblanza del filósofo. Epístola de Anacarsis a Creso.

Misón - Algunos hechos de la vida de Misón.

Epiménides - Semblanza del filósofo y poeta Epiménides el cretense; hechos fabulosos de su vida y carta a Solón.

Ferécides - El primer filósofo griego que escribió sobre el alma y los dioses. Carta de Ferécides de Siros a Tales de Mileto.

LIBRO SEGUNDO
(Escuela Jónica - Sócrates - Discípulos de Sócrates)

Anaximandro - Brevísima semblanza y relato de ideas del filósofo jonio Anaximandro.

Anaxímenes - Semblanza del milesio Anaxímenes y cartas a Pitágoras.

Anaxágoras - Biografía y opiniones del filósofo Anaxágoras de Clazomene.

Arquelao - Referencias al maestro de Sócrates y primer filósofo ateniense Arquelao.

Sócrates - Vida, proceso y muerte de Sócrates.

Jenofonte - Biografía del historiador y filósofo Jenofonte, discípulo de Sócrates.

Esquines - Semblanza del filósofo socrático Esquines.

Aristipo - Biografía del filósofo Aristipo de Cirene, discípulo de Sócrates y fundador de la escuela cirenaica. Opiniones y discípulos de Aristipo.

Fedón - Relación de los escritos de Fedón.

Euclides - Semblanza y opiniones del filósofo Euclides de Megara.

Diodoro - Breves referencias al lógico y filósofo griego Diodoro Crono.

Estilpón - Semblanza de Estilpón, filósofo de la escuela de Megara.

Critón - Relación de los escritos de Critón, discípulo de Sócrates.

Simón - Relación de los escritos del filósofo Simón, discípulo de Sócrates.

Glauco - Relación de los escritos del filósofo Glauco Ateniense.

Simias - Relación de los escritos del filósofo tebano Simias.

Cebete - Relación de los escritos del filósofo tebano Cebete.

Menedemo - Biografía y pensamientos del filósofo Menedemo de Eretría. Carta de Menedemo al rey Demetrio.

LIBRO TERCERO
(Platón)

Platón - Biografía, poemas y testamento de Platón. Relación de sus diálogos y escritos. Exposición de la filosofía platónica.

LIBRO CUARTO
(Filósofos platónicos - La Academia de Platón)

Espeusipo - Semblanza y obras de Espeusipo, sucesor de Platón en la Academia.

Jenócrates (o Xenócrates) - Semblanza y obras del filósofo platónico Jenócrates.

Polemón - Semblanza de Polemón el Escolarca, uno de los directores de la Academia de Platón.

Crates - Semblanza de Crates de Triasio, otro de los directores de la Academia de Platón.

Crantor - Semblanza y versos del platónico Crantor de Soli.

Arcesilao - Biogafía del filósofo platónico Arcesilao, fundador de la llamada Academia Media. Carta a Taumasias.

Bión - Semblanza de Bión de Borístenes, discípulo de Crates, los cínicos y Teodoro el Ateo.

Lacides - Breve semblanza de Lacides de Cirene, fundador de la Academia Nueva y sucesor de Arcesilao.

Carnéades - Semblanza de Carnéades de Cirene, también director de la Academia Nueva.

Clitómaco - Algunas referencias biográficas de Clitómaco, sucesor de Carnéades en la Academia Nueva.

LIBRO QUINTO
(Aristóteles - Filósofos aristotélicos)

Aristóteles - Biografía, obras y testamento de Aristóteles. Exposición de la filosofía aristotélica.

Teofrasto - Biografía, obras y testamento de Teofrasto, sucesor de Aristóteles en el Liceo.

Estratón - Relación de obras y testamento del aristotélico Estratón de Lampsaco, sucesor de Teofrasto en la dirección del Liceo.

Licón - Semblanza y testamento del filósofo Licón de Troade, director del Liceo y sucesor de Estratón.

Demetrio - Semblanza del aristotélico Demetrio de Fáleros, filósofo y gobernador de Atenas.

Heráclides - Semblanza y obras del filósofo aristotélico Heráclides Póntico.

LIBRO SEXTO
(Escuela cínica)

Antístenes - Biografía, obras y pensamiento del filósofo ateniense Antístenes, discípulo de Sócrates y fundador de la escuela cínica.

Diógenes - Biografía, anécdotas, dichos y opiniones del filósofo Diógenes de Sinope (Diógenes el cínico).

Mónimo - Breve semblanza del filósofo cínico Mónimo Siracusano, discípulo de Diógenes de Sinope.

Onesicrito - Brevísimas referencias a Onesicrito, discípulo de Diógenes el Cínico.

Crates (cínico) - Semblanza y versos de Crates de Tebas.

Metrocles - Semblanza del filósofo Metrocles, discípulo de Crates y hermano de Hiparquia.

Hiparquia - Breve semblanza de Hiparquía, mujer de Crates, la filósofa cínica y una de las primeras mujeres filósofas.

Menipo - Breve semblanza del poéta y filósofo Menipo de Gadara.

Menedemo (cínico) - Breve referencia a Menedemo (el filósofo cínico) y exposición de las ideas cínicas.

LIBRO SÉPTIMO
(La Stoa: Estocismo)

Zenón de Citio - Biografía de Zenón de Citio. Vida y muerte del fundador del estoicismo. Obras, discípulos y filosofía: división de la filosofía, lógica y dialéctica estoica; física, cosmología, psicología, antropología y ética estoica. Cartas del rey Antígono a Zenón de Citio y de Zenón al rey Antígono. Decreto de los atenienses acerca de Zenón.

Cleantes - Biografía, obras y opiniones del filósofo estoico Cleantes de Aso.

Esfero - Semblanza y relación de obras de Esfero Bosforano, filósofo de la escuela estoica.

Crisipo - Biografía de Crisipo (tras Zenón, el más importante filósofo estoico griego) y relación exhaustiva de sus obras.

LIBRO OCTAVO
(Escuela italiana - Pitágoras y los PITAGÓRICOS)

Pitágoras - Biografía de Pitágoras. Vida, muerte y relación de discípulos del filósofo y matemático Pitágoras. Escritos costumbres, ritos y prohibiciones en el pitagorismo. Filosofía pitagórica: física, psicología y ética. Epigramas a Pitágoras. Carta de Pitágoras a Anaxímenes.

Empédocles - Vida y muerte del filósofo Empédocles. Epigramas a Empédocles.

Epicarmo - Breve semblanza del filósofo pitagórico Epicarmo.

Arquitas - Referencias al matemático, estadista y filósofo pitagórico Arquitas de Tarento. Cartas de Arquitas a Platon y de Platón a Arquitas.

Alcmeón - Semblanza del filósofo pitagórico, fisiólogo y médico Alcmeón de Crotona.

Hipaso - Brevísima semblanza del pitagórico Hipaso de Metaponto.

Filolao - Referencias biográficas al matemático, astrónomo y filósofo pitagórico Filolao. Su influencia en Platón.

Eudoxo - Semblanza del matemático, astrónomo y filósofo pitagórico Eudoxo de Cnido (o Gnido)

LIBRO NOVENO
(Otros filósofos)

Heráclito - Biografía y opiniones de Heráclito. Epigramas a Heráclito. Carta del rey Darío a Heráclito y de Heráclito al rey Darío.

Jenófanes - Referencias biográficas y opiniones del filósofo Jenófanes de Colofón, maestro de Parménides.

Parménides - Referencias biográficas y opiniones de Parménides, fundador de la Escuela de Elea.

Meliso - Brevísimas referencias a la vida y pensamiento de Meliso de Samos, discípulo de Parménides.

Zenón de Elea - Semblanza de Zenón de Elea, inventor de la dialéctica y discípulo de Parménides.

Leucipo - Opiniones de Leucipo, primer filósofo atomista.

Demócrito - Biografía, opiniones y obras del filósofo atomista Demócrito.

Protágoras - Semblanza, obras, dichos y opiniones del fundador de las sofistica, Protágoras de Abdera.

Diógenes Apoloniata - Opiniones de Diógenes de Apolonia.

Anaxarco - Semblanza del filósofo Anaxarco de Abdera, amigo y consejero de Alejandro Magno y discípulo de Demócrito.

Pirrón - Vida del filósofo Pirrón de Elis, fundador del escepticismo griego. Diógenes Laercio es una de las fuentes más completas de la antigüedad para conocer el escepticismo griego. Presenta los famosos diez tropos o modos utilizados por la escuela escéptica para negar la posibilidad del conocimiento.

Timón - Semblanza del poeta y filósofo escéptico Timón. Relación de los filósofos escépticos griegos.

LIBRO DÉCIMO
(Epicuro)

Epicuro - Biografía de Epicuro. Relato de la vida y muerte del filósofo. Testamento, discípulos y obras de Epicuro. Diógenes Laercio nos ofrece también textos fundamentales del filósofo, textos que nos explican las teorías filosóficas más importantes de Epicuro en Teoría del conocimiento, Física y Ética: fragmentos de su obra De la Naturaleza, las cartas a Heródoto y a Pitocles y la muy famosa Carta a Meneceo. Termina Diógenes Laercio su Vida de Epicuro con un sumario de sus opiniones fundamentales.


http://www.e-torredebabel.com/Biblioteca/Diogenes-Laercio/Diogenes-Laercio-Vida-Filosofos.htm



cinicos
Hablemos, en primer lugar, de los cínicos antiguos. Y comencemos por el nombre, sobre cuyo origen, a lo que parece, se barajan dos posibles interpretaciones: según algunos, derivaría de kyon («perro»), apelativo que los cínicos entenderían como un honor, por cuanto que reflejaría con toda exactitud su ideal de vida («vivir conforme a la naturaleza») llevado hasta sus últimas consecuencias: en efecto, vivir del modo más natural posible, sería, en el límite, vivir como los animales, como un perro, por ejemplo. Otra tradición, de la que se hace eco Diógenes Laercio,
los cínicos descenderían directamente de Sócrates, de quien Antístenes fue discípulo, y formarían, así, parte de los llamados «socráticos menores», siendo Diógenes de Sínope su figura más relevante, o, al menos, la más conocida y carismática. Pero ésta es sólo una versión. Otras niegan, sin embargo, que Antístenes sea el creador de la escuela, e incluso que tuviese alguna vinculación con los cínicos, con lo que, al cabo, se rompería el eslabón que los liga a Sócrates, y entienden que el verdadero padre del cinismo sería, precisamente, Diógenes de Sínope (ese «Sócrates loco», como lo llamaba Platón). Y hasta no falta quien sostenga que el auténtico iniciador del movimiento fue Crates
En nuestra lengua, «cínico» se entiende como sinónimo de impúdico o procaz, desvergonzado incluso; también descarado; mas descarado en el sentido de defender con desfachatez y atrevimiento (y hasta con deshonestidad)

SOCRATES

(C. 470-c. 399 a. C.), filósofo griego, considerado el fundador de la filosofía moral o axiología, que ha tenido gran peso en la posterior historia de la filosofía occidental por su influencia sobre Platón.


Nacido en Atenas, hijo de Sofronisco, un escultor, y de Fenareta, una comadrona, recibió una educación tradicional en literatura, música y gimnasia. Más tarde se familiarizó con la retórica y la dialéctica de los sofistas, las especulaciones de los filósofos jónicos y la cultura general de la Atenas de Pericles. En un principio continuó el trabajo de su padre, e incluso realizó un conjunto escultórico de las tres Gracias que permaneció en la entrada de la Acrópolis ateniense hasta el siglo II a.C. Durante la guerra del Peloponeso contra Esparta, sirvió como soldado de infantería con gran valor en las batallas de Potidea (432-430 a. C.), Delio (424 a. C.) y Anfípolis (422 a. C.)

Creía en la superioridad de la discusión sobre la escritura y, en virtud de esta convicción, pasó la mayor parte de su vida en los mercados y plazas públicas de Atenas, iniciando diálogos y discusiones con todo aquel que quisiera escucharle, y a quienes solía responder mediante preguntas. Creó así un método denominado mayéutica (o arte de “alumbrar” los espíritus) por el que lograba que sus interlocutores descubrieran la verdad a partir de ellos mismos. Según los testimonios de su época, era poco agraciado y de escasa estatura, lo que no le impedía actuar con gran audacia y dominio de sí mismo. Apreciaba mucho la vida y alcanzó una gran popularidad en la sociedad ateniense por su viva inteligencia y un sentido del humor agudo pero desprovisto de sátira o cinismo. Casado con Jantipa, una mujer de reconocido mal genio, tuvo tres hijos.

Sócrates fue obediente con respecto a las leyes de Atenas, pero en general evitaba la política, refrenado por lo que él llamaba una advertencia divina. Creía que había recibido una llamada para ejercer la filosofía y que podría servir mejor a su país dedicándose a la enseñanza y persuadiendo a los atenienses para que hicieran examen de conciencia y se ocuparan de su alma. No escribió ningún libro ni tampoco fundó una escuela regular de filosofía. Todo lo que se sabe con certeza sobre su personalidad y su forma de pensar se extrae de los trabajos de dos de sus discípulos más notables: Platón, que atribuyó sus propias ideas a su maestro, y el historiador Jenofonte, quien quizá no consiguió comprender muchas de las doctrinas socráticas. Platón describió a Sócrates escondiéndose detrás de una irónica profesión de ignorancia, conocida como ironía socrática, y como poseedor de una agudeza mental y un ingenio que le permitían entrar en las discusiones con gran facilidad.

Metrocles e Hiparquia de Maronea.

Hiparquia

Fueron dos hermanos que provenían de una familia rica de Maronea.


Metrocles tuvo desde muy temprano inquietudes filosóficas y gracias a que tenía bastante dinero pudo dedicarse a ello sin problemas. Fue discípulo de Teofrasto y luego también de Jenócrates. Pero no se sintió satisfecho hasta que encontró a Crates y se hizo discípulo suyo y abandonó sus pertenencias. Fue conocido como un experto en la anécdota breve, con ánimo de memorizar y utilizar como guía. Poco más se sabe de su vida, salvo que por su mediación, su hermana Hiparquia conoció a Crates del que se enamoró pero al principio este amor no fue correspondido y ante esta situación le amenazó con suicidarse, al final y en contra de las normas sociales de la época mantuvieron una relación cínica, que incluía el mantenimiento de relaciones sexuales en público.

Hiparquia es una de las pocas mujeres filósofas de la antigüedad (aunque no la única), y desde luego fue la única cínica. La dureza de tener que abandonar todas sus pertenencias, vestir el manto cínico, llevar una vida como la de sus compañeros y ser uno más no debió ser nada fácil, dadas las costumbres de la época. Sin embargo su relación con su Crates, resultó ser de lo más cordial y compartían todo de igual a igual, incluido la filosofía

Onesícrito de Astipalea.

Su vida transcurrió aproximadamente entre los años -380 a -300. Fue otro de los discípulos importantes de Diógenes y el más viajero. Acompaño a Alejandro Magno en una expedición la India, donde entró en contacto con los gimnosofistas hindúes, a los que define como sabios o santones medio desnudos y a los que comparó con los cínicos griegos. Su vida no fue la un auténtico cínico al estilo de sus predecesores, pero su actitud y la propagación del cinismo hizo que Diógenes Laercio le incluyera en su libro y su nombre figure en cualquier lista de cínicos.

Metrocles

nació en Maronea, en Tracia. De niño era muy tímido y sus padres pensaron que lo mejor era confiarlo a un maestro que pudiese forjar su carácter. La elección recayó en el cíníco Crates, quien entretanto había conquistado fama de duro. La primera cosa que Crates le aconsejó fue que fortificara el cuerpo y lo llevó consigo a la palestra para robustecerlo. Lamentablemente, durante un ejercicio de alzamiento de pesas, a Metrocles se le escapó un pedo y el hecho le pareció tan humillante que se decidió a morir de inanición. El pobre Crates hizo lo imposible por disuadirlo, pero en un determinado momento, perdida ya toda esperanza, le preguntó:

-¿Prefieres la muerte a la vida?

-Sí.

-¿Debo deducir, pues, que sabes perfectamente lo que es la muerte y lo que es la vida?

-No, pero de todos modos quiero morir.

-¿Y no sientes curiosidad por saber que podrías llegar a ser, si tu decidieras a vivir? ¿Qué pierdes renunciando a la vida?

-¿Qué es lo que me pierdo? -preguntó el chico.

-Sígueme y lo sabrás.

Al día siguiente, con la primera luz, Crates se comió dos kilos de altramuces, hecho lo cual acompañó a Metrocles ante los arcontes.

-Mira bien: éstos son los arcontes de la ciudad:un día podrías ser uno de ellos.

Mientras decía esto, se inclinó ante los arcontes y soltó un pedo aún más estrepitoso que el de su alumno en la palestra. Después lo acompañó a ver a los estrategos, a los prítanos y a los éforos, y cada vez dejó escapar un pedo increíble. En resumen, tantos soltó que el muchacho se acostumbró al hecho y renunció a la idea del suicidio. Metrocles, con el tiempo, llegó a ser un gran filósofo y murió a edad muy tardía... estrangulándose con las manos.

Crates de Tebas

Crates de Tebas (368288 adC) fue discípulo de Diógenes de Sinope y seguidor, como él, de la escuela cínica. Como explica Diógenes Laercio, Crates donó a la ciudad una grandiosa fortuna y adoptó, junto a su esposa Hiparquía, la vida de mendigo que era característica de los cínicos. El alumno más famoso de Crates fue Zenón de Citio, fundador del estoicismo.

Crates: Crates fue el discípulo más notable de Diógenes de Sínope. Y, por haber sido también maestro de Zenón de Citio, se lo considera el nexo entre la escuela cínica y el estoicismo, corriente filosófica iniciada por este último.

Menipo de Gadara

De Enciclopedia Filosófica, la enciclopedia libre.

Menipo de Gadara (aprox. 270 a.n.e) filósofo cínico, que como Bion de Borístenes presenta rasgos hedonistas.

Metrodoro de Lámpsaco

De Enciclopedia Filosófica, la enciclopedia libre.

Metrodoro de Lámpsaco (aprox. 330-270 a.n.e.). Discípulo de Epicuro, que defendió la obra de este en numerosos tratados de los que no se conserva ninguno. En estas obras también se espoleaba a sofistas, cínicos y atomistas

Demetrio el Cínico

De Enciclopedia Filosófica, la enciclopedia libre.

Demetrio el Cínico (S.I) Filósofo que recibe este sobrenombre para ser distinguido de Demetrio de Falera el peripatético, con posturas próximas a Epicteto y que influyó en Séneca.

Luciano de Samosata

De Enciclopedia Filosófica, la enciclopedia libre.

Luciano de Samosata (aprox. 125-180) burócrata romano, que estudió retórica y leyes, y escribió varias obras satíricas sobre filósofos y doctrinas filosóficas, especialmente en contra de Platón y del estoicismo. Los filósofos menos agraviados por Luciano son Demócrito y Epicuro

http://diogenesc3hms.spaces.live.com/blog/cns!9C5EB795EF9C2AFB!148.entry?wa=wsignin1.0


.- Forma de combate.

La falange, por su forma de avance compacta, apenas podía maniobrar si no era en campo abierto y en un combate muy organizado, sin lugar a la improvisación. Siempre entraba en combate con un plan previamente concebido, llamada agon, como el certamen atlético, conforme a normas ritualizadas y sin contar en absoluto con el factor sorpresa. La batalla se organizaba con la misma tetralidad ritual de la exhibición atlética: se hacían sacrificios previos, el enfrentamiento tenía lugar en un espacio limitado y se realizaban acciones de gracias con entrega de coronas y trípodes.
Se establecía previamente con el enemigo, de forma más o menos tácita, el punto de encuentro de los dos ejércitos, de forma que no hubiera ventajas tácticas a priori para uno u otro contendiente. Solía elegirse para ello la llanura de un campo de labor, en la que se alineaban las falanges. Después de hacer un sacrificio para implorar la benevolencia divina, se avanzaba hacia el enemigo, distante sólo unos centenares de metros. La marcha, muy ordenada, solía terminar a paso ligero. Los espartanos tenían la costumbre de avanzar en gran silencio, sólo roto por el sonido de la flauta, lo que al parecer impresionaba mucho a sus enemigos, mientras que en otras ciudades se acompañaba la marcha con fanfarrias de trompetas, gritos y peanes de ataque en honor a Ares Enialio. Concluída la batalla, el vencedor realizaba un peán de victoria en honor de Dioniso y Apolo, se erigía un trofeo en el campo de batalla (un sencillo armazón de madera decorado con las armas arrebatadas a los enemigos), se retiraba a los muertos de cada bando, y se emprendía el regreso, acompañado por nuevos preces, sacrificios y banquetes.

El orden compacto de ataque impedía a la falange los movimientos rápidos y no permitía la persecución del enemigo, problemas éstos que se agravaron después de la reforma macedónica, cuando el aumento de efectivos limitó aún más la capacidad de movimiento de la falange. El principal problema de movilidad consistía en la confusión que se creaba al pasar del "orden profundo" al "delgado". La ordenación táctica de la legión romana aventajó en este sentido a la falangista, ya que aquella contaba con la ventaja de poder pasar con facilidad de un orden esparcido a uno apretado. Los numerosos cuerpos accesorios que acompañaban a la falange dificultaban aún más sus desplazamientos: caballería, tiradores o cuerpos ligeros de peltastas, psilites, arqueros, honderos, etc.
Las filas de la falange ejercían una presión colectiva y trataban de asegurar que se cubrirían de forma inmediata los vacíos dejados por las bajas. Los intervalos entre los combatientes eran al parecer menores de un metro, de forma que un ejército mediano, compuesto por unos diez mil hombres, se extendería sobre una superficie de dos kilómetros y medio. Cubrían los flancos de la falange varios cuerpos de tropas ligeras, que se encargaban de evitar los desbordamientos de las hileras y de crear confusión en las líneas enemigas antes y después del choque entre las falanges. El choque era frontal y daba lugar a muy escasos movimientos laterales. La falange tenía una tendencia natural a avanzar oblicuamente hacia la derecha, debido a que los combatientes tendían a desplazarse en el sentido opuesto al del escudo. Salvo que el enemigo consiguiera romper el orden de la falange, era en los flancos de ésta donde se decidía la batalla. El ala derecha que primero consiguiera romper el orden de la falange contraria, vencería. Después de esto, la batalla estaba prácticamente decidida, ya que los jefes muy poco podían hacer al no disponer de fuerzas de reserva. A pesar de sus características lúdicas y rituales, el choque de falanges era también terriblemente sangriento. El número de bajas era alto ( se estima que podía morir un 14% por parte de los vencidos y un 5% por el de los vencedores). Para contener la fila de la falange adversaria, los hoplitas tenían que combatir cuerpo a cuerpo, procurando no romper la alineación, primero con la lanza y luego con la espada. En el momento crítico de la batalla, el choque colectivo se descomponía así en multitud de combates singulares.

Evolución Casco Griego

Los enfrentamientos entre falanges eran muy rápidos y solían resolverse en el breve intervalo de una mañana, lo que mantenía a los ciudadanos alejados de sus actividades cotidianas durante muy poco tiempo. Las campañas más largas duraban apenas varias semanas, hecho que constituía una ventaja al evitar problemas de avituallamiento y exceso de impedimenta. Los combatientes sólo llevaban provisiones para el camino. Después, se confiaba en el producto del pillaje o en la aparición de los comerciantes, que acudían al reclamo de la ganancia segura. Por otra parte, las campañas siempre se daban en la estación calurosa, cuando ya estaban garantizadas las propias cosechas y podían robarse las del enemigo. La organización de la impedimenta requería escaso esfuerzo: cada hoplita se presentaba con sus propias armas, trajes de campaña (que no eran iguales, salvo en el caso de los espartanos, que llevaban todos túnicas rojas) y sus efectos personales cargados en una acémila o llevados por un esclavo que hacía de escudero. De este modo, la ruptura de la vida civil era mínima.
La dinámica social que imperaba en el seno de la falange tampoco distaba mucho de la vida en la polis. En las asambleas se ejercitaba la retórica y la persuasión, con arengas antes de iniciarse el combate. El mando supremo estaba a cargo de un grupo de generales o estrategos que ejercían una magistratura y eran elegidos por el pueblo. En el caso de Atenas, los estrategos eran diez y solían actuar colectivamente. Sus principales auxiliares en el mando eran los taxiarcas, al frente de los contigentes de las distintas tribus (salvo en el caso de Esparta, donde el mando recaía sobre los reyes o sus parientes cercanos). Los oficiales subalternos se mantenían en primera línea de sus unidades durante el combate, llevaban escasa insignias distintivas (un penacho de plumas en el casco) y sus funciones no se prorrogaban de una campaña a otra, por lo que no formaban una casta profesional. Los hombres de la falange, dotados de armas idénticas, formaban unidades intercambiables, salvo los más jóvenes, que ocupaban las primeras filas, y los más motivados, que ocupaban el ala derecha. La obediencia dentro de la falange se basaba en el acuerdo. Los castigos, sobre todo si eran de carácter corporal, estaban supeditados al juicio de un tribunal militar o, preferiblemente, de los tribunales ordinarios de la polis.

5.- La estructura de mando en la falange.

Como anteriormente se mencionó, poco se sabe de la estructura de mando del ejército en sus niveles inferiores, aunque se tienen indicios que sugieren una compleja jerarquía. En la Falange cada fila o dekas tenía cuatro miembros de rango superior, que también recibían mayor paga. Además del jefe de fila, dekalarches, dos hombres recibían paga doble,domoiritai, y un tercero paga y media. servían en posiciones destacadas y se les pagaba según su pericia. Por encima de ellos se encontraban los comandantes de los lochoi. No se sabe nada de su número y no se tiene ningún nombre registrado, pero eran lo bastante importantes como para que Alejandro los incluyera en el consejo que se celebró antes de la batalla de gaugamela. Los hipaspistas habrían tenido una organización similar para sus filas, pero el único grado intermedio entre las filas y la quiliarquía parace haber sido la " pentacosiarquía ", cuyos comandantes fueron relativamente oscuros. Las subdivisiones de la Caballería de Los Compañeros constituyen un misterio similar. La primera división de la que tenemos constancia es el hekatostys, que habría tenido una fuerza nominal de 100 hombres ( aunque la analogía con la deskas de la infantería nos advierte de que no podemos tomarnos la cifra muy en serio); y desde el 331 existieron las subdivisiones en lochoi, de mayor tamaño. No se sabe nada de estos mandos menores y el único nombre que tenemos es el del "hiparco" Calines, que intervino brevemente en Opis.
Las posiciones más importantes de la jerarquía eran, naturalmente, los mandos de los contingentes individuales, pero incluso en los niveles más altos habían diferencias de rango dificiles de dilucidar. Antes de Isos, Alejandro convocó a su consejo a los comandantes de la Infantería, a los Ilarcos de la Caballería y a los comandantes de los aliados; y se celebró una reunión similar antes del sitio de Tiro que incluyó a todo el cuerpo de hetairoi, así como a los comandantes de la unidades especificas. estos episodios tan solo nos dan la totalidad del alto mando y no la jerarquía existente en su interior. Sin embargo parece que los comandantes de los ilai de la caballería se encontraban en un nivel ligeramente inferior.Arriano los asocia con los oficiales de los lochoi de la infantereía y los oficiales de mayor graduación. esto encaja con el resto de los datos. Aunque los ilarcos en algunan ocasión aparecen mencionados por su nombre en la narrativa de la campaña, no eran muy notables ( excepto Clito El Negro, comandante del Ile Real ); y nunca se les concedían puestos independientes. Lo mismo parece haber sucedido con los oficiales de los hipaspistas; los quiliarcos y pentacosiarcos se encontraban en un nivel notablemente inferior al de los comandantes de los batallones de la falange, los generales propiamente dichos. Parece como si el primer nivel de mando por debajop de Parmenión y el mismo Rey comprenciera a todos los comandantes de la caballería de los Compañeros y los hipaspistas ( los dos hijos de Parmenión, Filotas y Nicanor), y a los seis generales de los taxeis de la falange. Son ellos los que aparecen al frente de múltiples contingentes en ausencia del Rey y de Parmenión; Filotas, por ejemplo, llevó la caballería y tres taxeis de la falange para hacer frente a la flota persa en el monte Mícale, y Crátero y Pérdicas quedaron al frente de las operaciones en Tiro mientras Alejandro llevaba a cabo una campaña en el Antilíbano. Si alguno de los miembros de este grupo llegó a estar por encima de los demás durante los primeros años, probablemente ese fué Crátero, el cual tuvo el mando general de la infantería en el costado izquierdo tanto en Isos como en Gaugamela, y quedó al frente del campamento en las Puertas Persias mientras Alejandro daba un rodeo.
Una posición algo anómala en la jerarquía de mando es la de los guardias personales el Rey. este grupo, el círculo inferior de los hetairoi era la reliquia institucionalizada de la vieja guardia del rey, integrada por nobles y todavía constituía el entorno inmediato del Rey. La pertenencia a este grupo era incompatible con todo puesto alejado de la corte, y tanto Bálacro como Menes fueron sustituídos en cuanto se les asignó mando en las provincias. También parece haber sido incompatible con un puesto de mando en el ejército. Durante los primeros años del reinado no se conoce ningún ejemplo de un guardia del Rey que ocupara un puesto superior; y, cuando Ptolomeo, hijo de Seleuco se puso al frente de un batallón dela Falange, perdió el título de guatrdia personal. Sin embargo algunos miembros de la gudia personal aparecen ocasionalmente al mando de grupos del ejército en situaciones puntuales; otro Ptolomeo, también de la guardia personal del Rey, estuvo al frente de una fuerza conjunta de hipaspistas y soldados con armas ligeras durante el sitio de Halicarnaso. Parecía como si el grupo, en conjunto, tuviera el mismo nivel que los comandantes de los batallones de la falange, pero sus miembros no ten´`ian un lugar propio en la estructura de mando. Lo mismo puede decirse de Parmenión, no tenía un mando específico propio, pero Alejandro lo utilizaba continuamente como segundo jefe, se encatgaba del ala izquierda en las batallas más importantes y tenía prioridad para escoger en las campañas secundarias. Como resultado estaba especialmente ligado a las fuerzas aliadas y mercenarias,que normalmente quedaban bajo su mando, perono había un ínico cuerpo de tropas destinadas a él de modo fijo.
En el curso del reinado tuvieron lugar varios cambios. En particular los mandos de la caballería se hicieron mucho más importantes y eclipsaron con mucho a las posiciones de lal falange. esta fué una clara decisión táctica de Alejandro. Tras la Ejecución de Filotas y el asesinato de Parmenión, Alejandro se opuso a los mandos amplios y únicos, y eliminó el pu4esto que había tenido Filotas. Dividió a Los Compañeros por primera vez entre Clito El Negro y Hefestión, pero las hiparquias individuales pronto se convirtieron en entidades importantes por derecho propio y, en el momento de la invasión de la India, los comandantes de las hiparquías parecen tener todos el mismo rango.Entonces los taxiarcos de la falange más apreciados fueron trasladados a hiparquías; Pérdicas, Crátero y. más tarde Clito El Blanco. Al mismo tiempo la separación de la guardia personal de la estructura de mando fué disminuyendo gradualmente. Pérdicas que fué ascendido a la guardia personal en el año 330 a. C. estuvo el frente de una hiparquía en el año 327 a.C., y Hefestión combinó ambas funciones de modo parecido. También eran posibles otras combinaciones. Es muy probable que Pitón, hijo de Cráteras, guardia personal en el año 325 a.C., sea el Pitón que aparece en los textos al frente de un batallón de la falange en el año 326 a.C. Pero la Guardia personal se asociaba principalmente con la caballería, y la asociación se hizo más intensa a medida que la infantería declinaba en número de soldados, durante los últimos años de Alejandro. Cuando Crátero se llevó el contingente de veteranos de Opis en el año 324 a. C. tenía con él, por lo menos tres taxiarcos de la falange, entre los cuales estaba el veterano Poliperconte. Meleagro fué el único comandante de la falange que permaneció en su puesto hasta la muerte de Alejandro, e hizo frente al motín de la infantería en Babilonia casi solo. En cambio, los ocho comandantes que se mencionan junto con la caballería eran los hombres más destacados que quedaban en la corte, y seis de ellos aparecen antes como miembros de la guardia personal. Es una ilustración drástica de como el equilibrio de poder había cambiado. Los comandantes de la falange no habían sido degradados; pero la caballería se hizo mucho más importante a medida que la flor y nata de la corte se les asignaba mando en ella. Y, por encima de todo, cuando Alejandro nombró Visir (quiliarco) a Hefestión, no lo asoció con la guardia de la infantería, como parece haber sido el caso de sus predecesores Aqueménidas, si no que lo puso el frente de su hiparquía, que a partir de entonces se conoció como la quiliarquía de Hefestión. El cambio de énfasis es cierto, pero no se pueden hacer más que conjeturas acerca de sus motivos. Hay algunos datos que indican una desilusión creciente entre la infantería en el momento del asesinato de Parmenión y esta culminó en los dos motines, el de Hífasis y el de Opis, y no sería sorprendente que Alejandro hubiera tenido como objetivo deliberado aumentar el prestigio y la importancia de la caballería.

La otra transformación importante en la organización militar es la creciente movilidad del mando. Desde finales del año 330 a. C. cuando estalló la guerra de guerrillas en el este de Irán, se inició una tendencia creciente a dividir el ejército entre varios mandos, creados con un fin estratégico específico. Al principio del año 328 a.C., por ejemplo, Alejandro dejó cuatro comandantes de la Falange en Bactra, para que controlaran la zona situada al sur del Oxo y después dividió el resto del ejército en cinco columnas separadas mandadas por oficiales superiores, tres de los cuales son conocidos miembros de la guardia personal. Estas divisiones son muy distintas de las campañas separadas, que, según los datos, se produjeron al principio del reinado. Entonces, Alejandro tendía a destacar sus tropas aliadas y mercenarias mientras retenía las fuerzas macedonias al completo. Ahora pasó a dividir sus fuerzas de modo más o menos indiscriminado, macedonios y mercenarios por igual. Alejandro dio estos mandos separados a un número relativamente pequeño de oficiales, Crátero, Hefestión, Ceno y Pérdicas, que tendieron a ser utilizados desde el primer momento, y Ptolomeo ( hijo de Lago), Leonato y más tarde, Pitón en caso de que fueran necesarias columnas secundarias. En la marcha a la India Hefestión y Pérdicas fueron enviados por delante en dirección al Indo con 8una gran fuerza que comprendía casi la mitad de los macedonios y toda la infantería mercenaria, mientras Alejandro llevaba a cabo una campaña intensiva a lo largo del valle del Cofén en la que utilizó una multitud de columnas más pequeñas que unía cuando la ocasión lo pedía. Uno de los rasgos peculiares de estas misiones es la tendencia a destacar a los comandantes de las falanges de sus tropas. En el verano del año 327 a.C., Crátero se quedó para pacificar el territorio que rodeaba la ciudad de Andaca junto con el resto de los comandantes de la infantería, aunque sus fuerzas contenían, como mucho dos taxeis; Y , en el Hidaspes, tres comandantes de la Falange ( Meleagro, Átalo y Gorgias) fueron, por lo que parece, separados de sus taxeis y se utilizaron en tácticas de diversión con la infantería y la caballería mercenarias.Lo que es más, Ceno, que estuvo al mando de un batallón de la falange desde el año 334 a.C. hasta su muerte a finales del 326 a. C., tuvo un papel predominante a la cabeza de la caballería en el Hidaspes, y Arriano incluso le asigna una hiparquía. Seguramente este último mando fué temporal, pero resulta desconcertante y es una buena ilustración de la variabilidad de los puestos superiores a finales del reinado. Y no solo se vieron afectados los altos mandos; cuando Nearco. el Quiliarco de los hipaspistas, fué enviado a una misión de reconocimiento en el año 327 a. C., sus tropas se limitaron a la infantería ligera y su propia quiliarquía se asignó a otra persona, tal vez a su colega Antíoco. Soldado colocándose la coraza de lino
Soldado colocándose la coraza de lino

Las razones de esta cambio fueron hasta cierto punto, de orden militar. Cuanto más variadas eran las operaciones del ejército, más fluida se hacía la estructura del mando. Pero intervino también un factor político. En el momento de las ejecuciones de Filotas, e incluso antes, Alejandro estaba preocupado por el problema de confiar grandes contingentes de tropas a un único comandante. Alejandro lo contrarrestó de distintos modos, interpuso nuevos puestos subordinados en la jerarquía, trasladó a los mandos con mayor frecuencia y destacó a oficiales superiores para servicios especiales lejos de sus unidades. Lo que `pretendía era convertirse en el único foco de lealtad del ejército. Parmenión no tendría sucesor. Crátero constituye el paralelo más cercano debido al alcance de su mando y a la devoción que inspiraba en sus hombres, pero ni si quiera a él se le permitió identificarse con un único grupo en el ejército. Aunque era comandante de la caballería, en los textos solamente aparece una vez con su propia hiparquía, y las fuerzas expedicionarias que mandó variaban ampliamente de composición; por lo general incluían batallones de la falange, pero una selección distinta cada vez. No tuvo monopolio sobre ningún sector del ejército, ni tampoco lo tuvo ningún otro comandante.Los lazos regionales y personales habían perdido mucha importancia; el único factor de unidad se encontraba en la persona del Rey.

6.- Los hoplitas.

Soldado perteneciente al antiguo ejército griego de infantería pesada: los hoplitas pertenecían por lo general a las clases más acomodadas de la ciudad griega.
El hoplita, soldado por antonomasia de la falange griega, fue la expresión más evidente de la evolución socio-política de la ciudad-estado. Aunque se desconocen sus orígenes, sabemos que el modelo hoplita (inserto en la táctica militar de la falange) se impuso en las distintas ciudades-estado de Grecia desde mediados del siglo VII. A partir de entonces, el reclutamiento de tipo hoplítico se convertiría en una de las características definitorias de la organización socio-política de las polis griegas en su evolución hacia la democracia. La defensa de la polis se convirtió en un deber para los habitantes más ricos de las ciudades-estado, gozaran o no de los privilegios de la ciudadanía. El sector acomodado de la población ateniense estaba obligado a defender la ciudad sirviendo en las falanges y pagando su propio equipamiento de combate. Los más ricos tenían que cumplir además con los deberes, más gravosos, de la caballería.
Las representaciones iconográficas nos ofrecen una acabada imagen del guerrero hoplita. Como armas ofensivas, éste portaba lanza de acometida (llamada sarisa, hecha de madera, de unos dos metros y medio de longitud y provista de punta y contrapeso de hierro o bronce) y espada corta para el combate cuerpo a cuerpo. Para su defensa, el hoplita iba protegido por grebas, casco metálico y, dependiendo de las épocas, por una coraza o loriga de cuero con placas o mallas sobrepuestas. Pero su arma más característica era el escudo (hóplon), fabricado en bronce o de un armazón de madera o mimbre recubierto de piel, cuyo diámetro oscilaba entre los ochenta y los noventa centímetros.

Hoplita Griego
Hoplita Griego
La originalidad del hóplon radicaba en que, a diferencia de los escudos tradicionales, no se colgaba del cuello con una correa, sino que se llevaba en el antebrazo izquierdo, agarrado por una abrazadera central de bronce y una correa que servía de asa. De ello se derivaban dos consecuencias: por un lado, el hoplita sólo disponía de su brazo derecho para manejar las armas ofensivas; por otra lado, la protección de su flanco derecho, que quedaba sin arropar por el escudo, descansaba en el compañero de fila, dentro de las apretadas hileras de la falange. Esto dificultaba no sólo la movilidad sino también la visibilidad de los hoplitas, pero favorecía el mantenimiento de la solidaridad en las filas de la falange, al depender la protección de los soldados, en buena medida, de sus compañeros de hilera. El manejo adecuado del hóplon y los movimientos del orden falangista se ensayaban en ejercicios colectivos, en los que tenía gran importancia la práctica gimnástica.
El armamento hoplita sufrió una evolución desde las épocas más arcaicas, haciéndose más ligero. Desaparecieron los brazales, las musleras o quijotes, el tonelete o faldellín antiflechas, así como la segunda lanza que se usaba como jabalina, elementos que aparecen con frecuencia en las representaciones más antiguas. La coraza de bronce se sustituyó por una casaca de lino o cuero reforzada con piezas metálicas. Aún así, el equipo seguía requiriendo una importante inversión (unas cien dracmas áticas, según se ha estimado, lo que representaba el salario trimestral de un obrero cualificado), derroche que, en la Atenas del siglo V, sólo podían permitirse los ciudadanos pertenecientes a una de las tres primeras clases censatarias. De entre las capas acomodadas de la población ateniense, la tercera de ellas en importancia, la de los zeugitas, formaba el grueso de los efectivos hoplitas. Pero junto a los hoplitas, que formaban el cuerpo central o nervio de la falange, acompañaban a ésta multitud de soldados (peltastas, psilites) que componían los cuerpos auxiliares y se nutrían de las capas más desfavorecidas de la población, incluidos los esclavos, que solían actuar como escuderos de sus amos. La eficacia de los hoplitas no era tanto fruto de una rígida disciplina propiamente militar como del consenso ciudadano. De hecho, no siendo tropas profesionales, admitían pronto la derrota. La eficacia de las falanges hoplíticas se basaba en la solidaridad, base de su cohesión. La norma más estricta era no abandonar a los compañeros de filas y, por lo tanto, aguantar las posiciones. Esta lealtad al cuerpo se inculcaba desde pequeños a los muchachos espartanos a través de la férrea organización de su vida cotidiana, mientras que en Atenas se conseguía a través del agrupamiento de los hoplitas en tribus, esto es, en trittyes. Así funcionaban en el seno de la falange relaciones naturales de apoyo y ayuda mutua regidas por el parentesco, la vecindad o la amistad.


Todos los hoplitas recibían la misma paga o ración. En la Atenas del siglo V la cantidad variaba de media a una dracma por día, dependiendo del estado del tesoro público. El sostenimiento de sus criados o escuderos solía correr por cuenta del hoplita. Este sueldo debía ser en realidad insignificante para la economía de los hoplitas: éstos estaban en servicio sólo unos pocos días o semanas y no recibían ninguna compensación por el gasto que invertían en su equipo y armamento. Su paga era, por tanto, de carácter más bien simbólico. El servicio dentro de las falanges era más bien un medio de prestigio social y un deber ciudadano.
El modelo hoplita clásico, que representó el poder de las clases ciudadanas más elevadas, tuvo una vigencia limitada. Este esquema ideal no pudo mantenerse en momentos de amenaza grave o de conflictos muy prolongados, como la Guerra del Peloponeso. La necesidad de mantener efectivos permanentes y expertos en el combate hizo que, a lo largo del siglo IV, fueran ganando importancia los estrategas profesionales y los soldados mercenarios y que se recurriera a las capas más bajas de la población para engrosar las filas del ejército, especialmente desde la reforma de Filipo II de Macedonia. Aún cuando se siguieron celebrando los éxitos de este modelo, en especial en el recuerdo de los héroes de la batalla de Maratón, a finales del siglo V el reclutamiento se había extendido de facto -no de iure- a otros grupos sociales: en Esparta, a elementos de los ilotas y en Atenas a los tetes, la cuarta y última categoría censataria.
El modelo hoplita mantendría su vigencia, como cuerpo de elite, durante la época helenística. Pero su prestigio y eficacia se vieron mermados por la expansión del modelo romano de las legiones, mucho más eficaz en combate, desde principios del siglo II a.C.


martes 1 de enero de 2008

Διογένης Λαέρτιος

Βίοι καὶ γνῶμαι τῶν ἐν φιλοσοφίᾳ εὐδοκιμησάντων

[ed. H S Long, Oxford 1964]

Βιβλίον Στ'


ΑΝΤΙΣΘΕΝΗΣ

1

Ἀντισθένης Ἀντισθένους Ἀθηναῖος. ἐλέγετο δ' οὐκ εἶναι
ἰθαγενής· ὅθεν καὶ πρὸς τὸν ὀνειδίζοντα εἰπεῖν, "καὶ ἡ μήτηρ
τῶν θεῶν Φρυγία ἐστίν." ἐδόκει γὰρ εἶναι Θρᾴττης μητρός· ὅθεν
καὶ ἐν Τανάγρᾳ κατὰ τὴν μάχην εὐδοκιμήσας ἔδωκε λέγειν
Σωκράτει ὡς οὐκ ἂν ἐκ δυοῖν Ἀθηναίων οὕτω γεγόνοι γενναῖος.
καὶ αὐτὸς δὲ τοὺς Ἀθηναίους ἐπὶ τῷ γηγενεῖς εἶναι σεμνυνομένους
ἐκφαυλίζων ἔλεγε μηδὲν εἶναι κοχλιῶν καὶ ἀττελέβων εὐγενε-
στέρους.

Οὗτος κατ' ἀρχὰς μὲν ἤκουσε Γοργίου τοῦ ῥήτορος· ὅθεν
τὸ ῥητορικὸν εἶδος ἐν τοῖς διαλόγοις ἐπιφέρει καὶ μάλιστα ἐν τῇ

2Ἀληθείᾳ καὶ τοῖς Προτρεπτικοῖς. φησὶ δ' Ἕρμιππος (FHG iii.
45) ὅτι προείλετο ἐν τῇ τῶν Ἰσθμίων πανηγύρει ψέξαι τε καὶ
ἐπαινέσαι Ἀθηναίους, Θηβαίους, Λακεδαιμονίους· εἶτα μέντοι
παραιτήσασθαι ἰδόντα πλείους ἐκ τῶν πόλεων ἀφιγμένους.

Ὕστερον δὲ παρέβαλε Σωκράτει, καὶ τοσοῦτον ὤνατο αὐτοῦ,
ὥστε παρῄνει τοῖς μαθηταῖς γενέσθαι αὐτῷ πρὸς Σωκράτην
συμμαθητάς. οἰκῶν τ' ἐν Πειραιεῖ καθ' ἑκάστην ἡμέραν τοὺς
τετταράκοντα σταδίους ἀνιὼν ἤκουε Σωκράτους, παρ' οὗ καὶ τὸ
καρτερικὸν λαβὼν καὶ τὸ ἀπαθὲς ζηλώσας κατῆρξε πρῶτος τοῦ
κυνισμοῦ. καὶ ὅτι ὁ πόνος ἀγαθὸν συνέστησε διὰ τοῦ μεγάλου
Ἡρακλέους καὶ τοῦ Κύρου, τὸ μὲν ἀπὸ τῶν Ἑλλήνων, τὸ δὲ ἀπὸ
τῶν βαρβάρων ἑλκύσας.

3

Πρῶτός τε ὡρίσατο λόγον εἰπών, "λόγος ἐστὶν ὁ τὸ τί ἦν
ἢ ἔστι δηλῶν." ἔλεγέ τε συνεχές, "μανείην μᾶλλον ἢ ἡσθείην"·
καὶ "χρὴ τοιαύταις πλησιάζειν γυναιξὶν αἳ χάριν εἴσονται."
πρός τε τὸ Ποντικὸν μειράκιον μέλλον φοιτᾶν αὐτῷ καὶ πυθόμενον
τίνων αὐτῷ δεῖ, φησί, "βιβλαρίου καινοῦ καὶ γραφείου καινοῦ
καὶ πινακιδίου καινοῦ," τὸν νοῦν παρεμφαίνων. πρὸς δὲ τὸν
ἐρόμενον ποδαπὴν γήμῃ ἔφη, "ἂν μὲν καλήν, ἕξεις κοινήν, ἂν
δὲ αἰσχράν, ἕξεις ποινήν." ἀκούσας ποτὲ ὅτι Πλάτων αὐτὸν κακῶς
λέγει, "βασιλικόν," ἔφη, "καλῶς ποιοῦντα κακῶς ἀκούειν."

4

Μυούμενός ποτε τὰ Ὀρφικά, τοῦ ἱερέως εἰπόντος ὅτι οἱ ταῦτα
μυούμενοι πολλῶν ἐν ᾅδου ἀγαθῶν μετίσχουσι, "τί οὖν," ἔφη,
"οὐκ ἀποθνήσκεις;" ὀνειδιζόμενός ποτε ὡς οὐκ εἴη ἐκ δύο
ἐλευθέρων, "οὐδὲ γὰρ ἐκ δύο," ἔφη, "παλαιστικῶν, ἀλλὰ παλαι-
στικός εἰμι." ἐρωτώμενος διὰ τί ὀλίγους ἔχει μαθητάς, ἔφη,
"ὅτι ἀργυρέᾳ αὐτοὺς ἐκβάλλω ῥάβδῳ." ἐρωτηθεὶς διὰ τί πικρῶς
τοῖς μαθηταῖς ἐπιπλήττει, "καὶ οἱ ἰατροί," φησί, "τοῖς κά-
μνουσιν." ἰδών ποτε μοιχὸν φεύγοντα, "ὡς δυστυχής·" εἶπε,
"πηλίκον κίνδυνον ὀβολοῦ διαφυγεῖν ἐδύνασο." κρεῖττον ἔλεγε,
καθά φησιν Ἑκάτων ἐν ταῖς Χρείαις (Gomoll 21), εἰς κόρακας
ἢ εἰς κόλακας ἐμπεσεῖν· οἱ μὲν γὰρ νεκρούς, οἱ δὲ ζῶντας
ἐσθίουσιν.

5

Ἐρωτηθεὶς τί μακαριώτερον ἐν ἀνθρώποις, ἔφη, "εὐτυχοῦντα
ἀποθανεῖν." γνωρίμου ποτὲ πρὸς αὐτὸν ἀποδυρομένου ὡς εἴη τὰ
ὑπομνήματα ἀπολωλεκώς, "ἔδει γάρ," ἔφη, "ἐν τῇ ψυχῇ αὐτὰ
καὶ μὴ ἐν τοῖς χαρτίοις καταγράφειν." ὥσπερ ὑπὸ τοῦ ἰοῦ τὸν
σίδηρον, οὕτως ἔλεγε τοὺς φθονεροὺς ὑπὸ τοῦ ἰδίου ἤθους
κατεσθίεσθαι. τοὺς βουλομένους ἀθανάτους εἶναι ἔφη δεῖν εὐσε-
βῶς καὶ δικαίως ζῆν. τότ' ἔφη τὰς πόλεις ἀπόλλυσθαι, ὅταν μὴ
δύνωνται τοὺς φαύλους ἀπὸ τῶν σπουδαίων διακρίνειν. ἐπαινού-
μενός ποτε ὑπὸ πονηρῶν, ἔφη, "ἀγωνιῶ μή τι κακὸν εἴργασμαι."

6

Ὁμονοούντων ἀδελφῶν συμβίωσιν παντὸς ἔφη τείχους ἰσχυρο-
τέραν εἶναι. τοιαῦτ' ἔφη δεῖν ἐφόδια ποιεῖσθαι ἃ καὶ ναυαγήσαντι
συγκολυμβήσει. ὀνειδιζόμενός ποτ' ἐπὶ τῷ πονηροῖς συγγενέσθαι,
"καὶ οἱ ἰατροί," φησί, "μετὰ τῶν νοσούντων εἰσίν, ἀλλ' οὐ
πυρέττουσιν." ἄτοπον ἔφη τοῦ μὲν σίτου τὰς αἴρας ἐκλέγειν καὶ
ἐν τῷ πολέμῳ τοὺς ἀχρείους, ἐν δὲ πολιτείᾳ τοὺς πονηροὺς μὴ
παραιτεῖσθαι. ἐρωτηθεὶς τί αὐτῷ περιγέγονεν ἐκ φιλοσοφίας,
ἔφη, "τὸ δύνασθαι ἑαυτῷ ὁμιλεῖν." εἰπόντος αὐτῷ τινος παρὰ
πότον, "ᾆσον," "σύ μοι," φησίν, "αὔλησον." Διογένει χιτῶνα

7αἰτοῦντι πτύξαι προσέταξε θοἰμάτιον. ἐρωτηθεὶς τί τῶν μαθη-
μάτων ἀναγκαιότατον, "τὸ περιαιρεῖν," ἔφη, "τὸ ἀπομανθάνειν."
παρεκελεύετό τε κακῶς ἀκούοντας καρτερεῖν μᾶλλον ἢ εἰ λίθοις
τις βάλλοιτο.

Ἔσκωπτέ τε Πλάτωνα ὡς τετυφωμένον. πομπῆς γοῦν γενο-
μένης ἵππον θεασάμενος φρυακτήν φησι πρὸς τὸν Πλάτωνα,
"ἐδόκεις μοι καὶ σὺ ἵππος ἂν εἶναι λαμπρυντής·" τοῦτο δὲ ἐπεὶ
καὶ συνεχὲς ὁ Πλάτων ἵππον ἐπῄνει. καί ποτ' ἐλθὼν πρὸς αὐτὸν
νοσοῦντα καὶ θεασάμενος λεκάνην ἔνθα ὁ Πλάτων ἐμημέκει ἔφη,

8"χολὴν μὲν ὁρῶ ἐνταῦθα, τῦφον δὲ οὐχ ὁρῶ." συνεβούλευεν
Ἀθηναίοις τοὺς ὄνους ἵππους ψηφίσασθαι· ἄλογον δὲ ἡγουμένων,
"ἀλλὰ μὴν καὶ στρατηγοί," φησί, "γίνονται παρ' ὑμῖν μηδὲν
μαθόντες, μόνον δὲ χειροτονηθέντες." πρὸς τὸν εἰπόντα "πολλοί
σε ἐπαινοῦσι," "τί γάρ," ἔφη, "κακὸν πεποίηκα;" στρέψαντος
αὐτοῦ τὸ διερρωγὸς τοῦ τρίβωνος εἰς τὸ προφανές, Σωκράτης
ἰδών φησιν, "ὁρῶ σου διὰ τοῦ τρίβωνος τὴν φιλοδοξίαν."
ἐρωτηθεὶς ὑπό του, καθά φησι Φαινίας ἐν τῷ Περὶ τῶν Σωκρατι-
κῶν (FHG ii. 299), τί ποιῶν καλὸς κἀγαθὸς ἔσοιτο, ἔφη, "εἰ τὰ
κακὰ ἃ ἔχεις ὅτι φευκτά ἐστι μάθοις παρὰ τῶν εἰδότων." πρὸς
τὸν ἐπαινοῦντα τρυφήν, "ἐχθρῶν παῖδες," ἔφη, "τρυφήσειαν."
9

Πρὸς τὸ παρασχηματίζον αὑτὸ τῷ πλάστῃ μειράκιον, "εἰπέ
μοι," φησίν, "εἰ φωνὴν λάβοι ὁ χαλκός, ἐπὶ τίνι ἂν <οἴει>
σεμνυνθῆναι;" τοῦ δ' εἰπόντος, "ἐπὶ κάλλει," "οὐκ αἰσχύνῃ
οὖν," ἔφη, "τὰ ὅμοια γεγηθὼς ἀψύχῳ;" Ποντικοῦ νεανίσκου
πολυωρήσειν αὐτοῦ ἐπαγγελλομένου, εἰ τὸ πλοῖον ἀφίκοιτο τῶν
ταρίχων, λαβὼν αὐτὸν καὶ θύλακον κενὸν πρὸς ἀλφιτόπωλιν ἧκε
καὶ σαξάμενος ἀπῄει· τῆς δὲ αἰτούσης τὸ διάφορον, "ὁ νεανίσκος,"
ἔφη, "δώσει ἐὰν τὸ πλοῖον αὐτοῦ τῶν ταρίχων ἀφίκηται."

Αὐτὸς δὲ καὶ Ἀνύτῳ τῆς φυγῆς αἴτιος γενέσθαι δοκεῖ καὶ

10Μελήτῳ τοῦ θανάτου. Ποντικοῖς γὰρ νεανίσκοις κατὰ κλέος τοῦ
Σωκράτους ἀφιγμένοις περιτυχὼν ἀπήγαγεν αὐτοὺς πρὸς τὸν
Ἄνυτον, εἰπὼν ἐν ἤθει σοφώτερον εἶναι τοῦ Σωκράτους· ἐφ' ᾧ
διαγανακτήσαντας τοὺς περιεστῶτας ἐκδιῶξαι αὐτόν. εἰ δέ ποθι
θεάσαιτο γύναιον κεκοσμημένον, ἀπῄει ἐπὶ τὴν οἰκίαν καὶ ἐκέλευε
τὸν ἄνδρα ἐξαγαγεῖν ἵππον καὶ ὅπλα, ὥστ' εἰ μὲν ἔχοι ταῦτα, ἐᾶν
τρυφᾶν· ἀμυνεῖσθαι γὰρ τούτοις· εἰ δὲ μή, περιαιρεῖν τὸν κόσμον.

Ἤρεσκεν αὐτῷ καὶ τάδε. διδακτὴν ἀπεδείκνυε τὴν ἀρετήν.

11καὶ τοὺς αὐτοὺς εὐγενεῖς τοὺς καὶ ἐναρέτους· αὐτάρκη δὲ τὴν
ἀρετὴν πρὸς εὐδαιμονίαν, μηδενὸς προσδεομένην ὅτι μὴ Σωκρατι-
κῆς ἰσχύος. τήν τ' ἀρετὴν τῶν ἔργων εἶναι, μήτε λόγων πλείστων
δεομένην μήτε μαθημάτων. αὐτάρκη τ' εἶναι τὸν σοφόν· πάντα
γὰρ αὐτοῦ εἶναι τὰ τῶν ἄλλων. τήν τ' ἀδοξίαν ἀγαθὸν καὶ ἴσον
τῷ πόνῳ. καὶ τὸν σοφὸν οὐ κατὰ τοὺς κειμένους νόμους πολι-
τεύσεσθαι, ἀλλὰ κατὰ τὸν τῆς ἀρετῆς. γαμήσειν τε τεκνοποιίας
χάριν, ταῖς εὐφυεστάταις συνιόντα γυναιξί. καὶ ἐρασθήσεσθαι δέ·
μόνον γὰρ εἰδέναι τὸν σοφὸν τίνων χρὴ ἐρᾶν.
12

Ἀναγράφει δ' αὐτοῦ καὶ Διοκλῆς ταυτί. τῷ σοφῷ ξένον οὐδὲν
οὐδ' ἄπορον. ἀξιέραστος ὁ ἀγαθός· οἱ σπουδαῖοι φίλοι· συμ-
μάχους ποιεῖσθαι τοὺς εὐψύχους ἅμα καὶ δικαίους· ἀναφαίρετον
ὅπλον ἡ ἀρετή· κρεῖττόν ἐστι μετ' ὀλίγων ἀγαθῶν πρὸς ἅπαντας
τοὺς κακοὺς ἢ μετὰ πολλῶν κακῶν πρὸς ὀλίγους ἀγαθοὺς μάχε-
σθαι. προσέχειν τοῖς ἐχθροῖς· πρῶτοι γὰρ τῶν ἁμαρτημάτων
αἰσθάνονται. τὸν δίκαιον περὶ πλείονος ποιεῖσθαι τοῦ συγγενοῦς·
ἀνδρὸς καὶ γυναικὸς ἡ αὐτὴ ἀρετή· τἀγαθὰ καλά, τὰ κακὰ αἰσχρά·
τὰ πονηρὰ νόμιζε πάντα ξενικά.

13

Τεῖχος ἀσφαλέστατον φρόνησιν· μήτε γὰρ καταρρεῖν μήτε
προδίδοσθαι. τείχη κατασκευαστέον ἐν τοῖς αὑτῶν ἀναλώτοις
λογισμοῖς. διελέγετο δ' ἐν τῷ Κυνοσάργει γυμνασίῳ μικρὸν
ἄπωθεν τῶν πυλῶν· ὅθεν τινὲς καὶ τὴν κυνικὴν ἐντεῦθεν ὀνομα-
σθῆναι. αὐτός τ' ἐπεκαλεῖτο Ἁπλοκύων. καὶ πρῶτος ἐδίπλωσε
τὸν τρίβωνα, καθά φησι Διοκλῆς, καὶ μόνῳ αὐτῷ ἐχρῆτο· βάκτρον
τ' ἀνέλαβε καὶ πήραν. πρῶτον δὲ καὶ Νεάνθης (FGrH 84 F 24)
φησὶ διπλῶσαι θοἰμάτιον. Σωσικράτης δ' ἐν τρίτῃ Διαδοχῶν
(FHG iv. 503) Διόδωρον τὸν Ἀσπένδιον, καὶ πώγωνα καθεῖναι
καὶ πήρᾳ καὶ βάκτρῳ χρῆσθαι.

14

Τοῦτον μόνον ἐκ πάντων Σωκρατικῶν Θεόπομπος (FGrH 115
F 295) ἐπαινεῖ καί φησι δεινόν τ' εἶναι καὶ δι' ὁμιλίας ἐμμελοῦς
ὑπαγαγέσθαι πάνθ' ὁντινοῦν. δῆλον δ' ἐκ τῶν συγγραμμάτων
κἀκ τοῦ Ξενοφῶντος Συμποσίου (iv. 61-64). δοκεῖ δὲ καὶ τῆς
ἀνδρωδεστάτης Στωικῆς κατάρξαι· ὅθεν καὶ Ἀθήναιος ὁ ἐπιγραμ-
ματοποιὸς περὶ αὐτῶν φησιν οὕτως (A. Pal. ix. 496)·

ὦ Στωικῶν μύθων εἰδήμονες, ὦ πανάριστα

δόγματα ταῖς ἱεραῖς ἐνθέμενοι σελίσιν,

τὰν ἀρετὰν ψυχᾶς ἀγαθὸν μόνον· ἅδε γὰρ ἀνδρῶν

μούνα καὶ βιοτὰν ῥύσατο καὶ πόλιας.

σαρκὸς δ' ἡδυπάθημα φίλον τέλος ἀνδράσιν ἄλλοις,

ἡ μία τῶν Μνήμης ἤνυσε θυγατέρων.

15

Οὗτος ἡγήσατο καὶ τῆς Διογένους ἀπαθείας καὶ τῆς Κράτητος
ἐγκρατείας καὶ τῆς Ζήνωνος καρτερίας, αὐτὸς ὑποθέμενος τῇ
πόλει τὰ θεμέλια. ὁ δὲ Ξενοφῶν ἥδιστον μὲν εἶναι περὶ τὰς
ὁμιλίας φησὶν αὐτόν, ἐγκρατέστατον δὲ περὶ τἄλλα.

Φέρονται δ' αὐτοῦ συγγράμματα τόμοι δέκα· πρῶτος ἐν ᾧ

Περὶ λέξεως ἢ περὶ χαρακτήρων,
Αἴας ἢ Αἴαντος λόγος,
Ὀδυσσεὺς ἢ περὶ Ὀδυσσέως,
Ὀρέστου ἀπολογία <ἢ> περὶ τῶν δικογράφων,
Ἰσογραφὴ ἢ Λυσίας καὶ Ἰσοκράτης,
Πρὸς τὸν Ἰσοκράτους Ἀμάρτυρον.

Τόμος δεύτερος ἐν ᾧ

Περὶ ζῴων φύσεως,
Περὶ παιδοποιίας ἢ περὶ γάμου ἐρωτικός,
Περὶ τῶν σοφιστῶν φυσιογνωμονικός,

16

Περὶ δικαιοσύνης καὶ ἀνδρείας προτρεπτικὸς πρῶτος, δεύ-

τερος, τρίτος,

Περὶ Θεόγνιδος δʹ, εʹ.

Τόμος τρίτος ἐν ᾧ

Περὶ ἀγαθοῦ,
Περὶ ἀνδρείας,
Περὶ νόμου ἢ περὶ πολιτείας,
Περὶ νόμου ἢ περὶ καλοῦ καὶ δικαίου,
Περὶ ἐλευθερίας καὶ δουλείας,
Περὶ πίστεως,
Περὶ ἐπιτρόπου ἢ περὶ τοῦ πείθεσθαι,
Περὶ νίκης οἰκονομικός.

Τόμος τέταρτος ἐν ᾧ

Κῦρος,
Ἡρακλῆς ὁ μείζων ἢ περὶ ἰσχύος.

Τόμος πέμπτος ἐν ᾧ

Κῦρος ἢ περὶ βασιλείας,
Ἀσπασία.

Τόμος ἕκτος ἐν ᾧ

Ἀλήθεια,
Περὶ τοῦ διαλέγεσθαι ἀντιλογικός,
Σάθων ἢ περὶ τοῦ ἀντιλέγειν αʹ βʹ γʹ,
Περὶ διαλέκτου.

17

Τόμος ἕβδομος ἐν ᾧ

Περὶ παιδείας ἢ περὶ ὀνομάτων αʹ βʹ γʹ δʹ εʹ,
Περὶ ὀνομάτων χρήσεως ἐριστικός,
Περὶ ἐρωτήσεως καὶ ἀποκρίσεως,
Περὶ δόξης καὶ ἐπιστήμης αʹ βʹ γʹ δʹ,
Περὶ τοῦ ἀποθανεῖν,
Περὶ ζωῆς καὶ θανάτου,
Περὶ τῶν ἐν ᾅδου,
Περὶ φύσεως αʹ βʹ,
Ἐρώτημα περὶ φύσεως αʹ βʹ,
Δόξαι ἢ ἐριστικός,
Περὶ τοῦ μανθάνειν προβλήματα.

Τόμος ὄγδοος ἐν ᾧ

Περὶ μουσικῆς,
Περὶ ἐξηγητῶν,
Περὶ Ὁμήρου,
Περὶ ἀδικίας καὶ ἀσεβείας,
Περὶ Κάλχαντος,
Περὶ κατασκόπου,
Περὶ ἡδονῆς.

Τόμος ἔνατος ἐν ᾧ

Περὶ Ὀδυσσείας,
Περὶ τῆς ῥάβδου,
Ἀθηνᾶ ἢ περὶ Τηλεμάχου,
Περὶ Ἑλένης καὶ Πηνελόπης,
Περὶ Πρωτέως,
Κύκλωψ ἢ περὶ Ὀδυσσέως,

18

Περὶ οἴνου χρήσεως ἢ περὶ μέθης ἢ περὶ τοῦ Κύκλωπος,
Περὶ Κίρκης,
Περὶ Ἀμφιαράου,
Περὶ τοῦ Ὀδυσσέως καὶ Πηνελόπης καὶ περὶ τοῦ κυνός.

Τόμος δέκατος ἐν ᾧ

Ἡρακλῆς ἢ Μίδας,
Ἡρακλῆς ἢ περὶ φρονήσεως ἢ ἰσχύος,
Κῦρος ἢ ἐρώμενος,
Κῦρος ἢ κατάσκοποι,
Μενέξενος ἢ περὶ τοῦ ἄρχειν,
Ἀλκιβιάδης,
Ἀρχέλαος ἢ περὶ βασιλείας.

Καὶ ταῦτα μέν ἐστιν ἃ συνέγραψεν.

Ὧι Τίμων (Diels 37) διὰ τὸ πλῆθος ἐπιτιμῶν "παντοφυῆ
φλέδονά" φησιν αὐτόν. ἐτελεύτησε δὲ ἀρρωστίᾳ· ὅτε καὶ Διογένης
εἰσιὼν πρὸς αὐτὸν ἔφη, "μήτι χρεία φίλου;" καί ποτε παρ' αὐτὸν
ξιφίδιον ἔχων εἰσῆλθε. τοῦ δ' εἰπόντος, "τίς ἂν ἀπολύσειέ με
τῶν πόνων;" δείξας τὸ ξιφίδιον, ἔφη "τοῦτο"· καὶ ὅς, "τῶν

19πόνων," εἶπον, "οὐ τοῦ ζῆν." ἐδόκει γάρ πως μαλακώτερον
φέρειν τὴν νόσον ὑπὸ φιλοζωίας. καὶ ἔστιν ἡμῶν εἰς αὐτὸν οὕτως
ἔχον (A. Pal. vii. 115)·

τὸν βίον ἦσθα κύων, Ἀντίσθενες, ὧδε πεφυκὼς

ὥστε δακεῖν κραδίην ῥήμασιν, οὐ στόμασιν·

ἀλλ' ἔθανες φθισικός, τάχ' ἐρεῖ τις ἴσως· "τί δὲ τοῦτο;

πάντως εἰς Ἀΐδην δεῖ τιν' ὁδηγὸν ἔχειν."

Γεγόνασι δὲ καὶ ἄλλοι Ἀντισθένεις τρεῖς· Ἡρακλείτειος εἷς,
καὶ ἕτερος Ἐφέσιος, καὶ Ῥόδιός τις ἱστορικός.

Ἐπειδὴ δὲ τοὺς ἀπ' Ἀριστίππου διεληλύθαμεν καὶ Φαίδωνος,
νῦν ἑλκύσωμεν τοὺς ἀπ' Ἀντισθένους κυνικούς τε καὶ Στωικούς.
καὶ ἐχέτω ὧδε.



ΔΙΟΓΕΝΗΣ

20

Διογένης Ἱκεσίου τραπεζίτου Σινωπεύς. φησὶ δὲ Διοκλῆς,
δημοσίαν αὐτοῦ τὴν τράπεζαν ἔχοντος τοῦ πατρὸς καὶ παραχαρά-
ξαντος τὸ νόμισμα, φυγεῖν. Εὐβουλίδης δ' ἐν τῷ Περὶ Διογένους
αὐτόν φησι Διογένην τοῦτο πρᾶξαι καὶ συναλᾶσθαι τῷ πατρί. οὐ
μὴν ἀλλὰ καὶ αὐτὸς περὶ αὑτοῦ φησιν ἐν τῷ Πορδάλῳ ὡς
παραχαράξαι τὸ νόμισμα. ἔνιοι δ' ἐπιμελητὴν γενόμενον ἀνα-
πεισθῆναι ὑπὸ τῶν τεχνιτῶν καὶ ἐλθόντα εἰς Δελφοὺς ἢ εἰς τὸ
Δήλιον ἐν τῇ πατρίδι Ἀπόλλωνος πυνθάνεσθαι εἰ ταῦτα πράξει
ἅπερ ἀναπείθεται· τοῦ δὲ συγχωρήσαντος τὸ πολιτικὸν νόμισμα,
οὐ συνείς, τὸ κέρμα ἐκιβδήλευσε καὶ φωραθείς, ὡς μέν τινες,

21ἐφυγαδεύθη, ὡς δέ τινες, ἑκὼν ὑπεξῆλθε φοβηθείς. ἔνιοι δέ φασι
παρὰ τοῦ πατρὸς αὐτὸν λαβόντα τὸ νόμισμα διαφθεῖραι· καὶ τὸν
μὲν δεθέντα ἀποθανεῖν, τὸν δὲ φυγεῖν ἐλθεῖν τ' εἰς Δελφοὺς καὶ
πυνθανόμενον οὐκ εἰ παραχαράξει, ἀλλὰ τί ποιήσας ἐνδοξότατος
ἔσται, οὕτω λαβεῖν τὸν χρησμὸν τοῦτον.

Γενόμενος δὲ Ἀθήνησιν Ἀντισθένει παρέβαλε. τοῦ δὲ διωθου-
μένου διὰ τὸ μηδένα προσίεσθαι, ἐξεβιάζετο τῇ προσεδρίᾳ. καί
ποτε τὴν βακτηρίαν ἐπανατειναμένου αὐτῷ τὴν κεφαλὴν ὑποσχών,
"παῖε," εἶπεν, "οὐ γὰρ εὑρήσεις οὕτω σκληρὸν ξύλον ᾧ με
ἀπείρξεις ἕως ἄν τι φαίνῃ λέγων." τοὐντεῦθεν διήκουσεν αὐτοῦ
καὶ ἅτε φυγὰς ὢν ὥρμησεν ἐπὶ τὸν εὐτελῆ βίον.

22

Μῦν θεασάμενος διατρέχοντα, καθά φησι Θεόφραστος ἐν τῷ
Μεγαρικῷ, καὶ μήτε κοίτην ἐπιζητοῦντα μήτε σκότος εὐλαβού-
μενον ἢ ποθοῦντά τι τῶν δοκούντων ἀπολαυστῶν, πόρον ἐξεῦρε
τῆς περιστάσεως. τρίβωνα διπλώσας πρῶτος κατά τινας διὰ τὸ
ἀνάγκην ἔχειν καὶ ἐνεύδειν αὐτῷ, πήραν τ' ἐκομίσατο ἔνθα αὐτῷ
τὰ σιτία ἦν, καὶ παντὶ τόπῳ ἐχρῆτο εἰς πάντα, ἀριστῶν τε καὶ
καθεύδων καὶ διαλεγόμενος. ὅτε καὶ τοὺς Ἀθηναίους ἔφασκε,
δεικνὺς τὴν τοῦ Διὸς στοὰν καὶ τὸ Πομπεῖον, αὐτῷ κατεσκευα-

23κέναι ἐνδιαιτᾶσθαι. βακτηρίᾳ δ' ἐπεστηρίζετο ἀσθενήσας· ἔπειτα
μέντοι καὶ διὰ παντὸς ἐφόρει, οὐ μὴν ἐν ἄστει, ἀλλὰ καθ' ὁδὸν
αὐτῇ τε καὶ τῇ πήρᾳ, καθά φησιν Ὀλυμπιόδωρος ὁ Ἀθηναίων
προστατήσας καὶ Πολύευκτος ὁ ῥήτωρ καὶ Λυσανίας ὁ Αἰσχρίωνος.
ἐπιστείλας δέ τινι οἰκίδιον αὐτῷ προνοήσασθαι, βραδύνοντος, τὸν
ἐν τῷ Μητρῴῳ πίθον ἔσχεν οἰκίαν, ὡς καὶ αὐτὸς ἐν ταῖς ἐπι-
στολαῖς διασαφεῖ. καὶ θέρους μὲν ἐπὶ ψάμμου ζεστῆς ἐκυλινδεῖτο,
χειμῶνος δ' ἀνδριάντας κεχιονισμένους περιελάμβανε, πανταχόθεν
ἑαυτὸν συνασκῶν.
24

Δεινός τ' ἦν κατασοβαρεύσασθαι τῶν ἄλλων. καὶ τὴν μὲν
Εὐκλείδου σχολὴν ἔλεγε χολήν, τὴν δὲ Πλάτωνος διατριβὴν
κατατριβήν, τοὺς δὲ Διονυσιακοὺς ἀγῶνας μεγάλα θαύματα
μωροῖς ἔλεγε καὶ τοὺς δημαγωγοὺς ὄχλου διακόνους. ἔλεγε δὲ καὶ
ὡς ὅταν μὲν ἴδῃ κυβερνήτας ἐν τῷ βίῳ καὶ ἰατροὺς καὶ φιλοσό-
φους, συνετώτατον εἶναι τῶν ζῴων νομίζειν τὸν ἄνθρωπον· ὅταν
δὲ πάλιν ὀνειροκρίτας καὶ μάντεις καὶ τοὺς προσέχοντας τούτοις
ἢ τοὺς ἐπὶ δόξῃ καὶ πλούτῳ πεφυσημένους, οὐδὲν ματαιότερον
νομίζειν ἀνθρώπου. συνεχές τε ἔλεγεν εἰς τὸν βίον παρεσκευάσθαι
δεῖν λόγον ἢ βρόχον.

25

Καί ποτε Πλάτωνα ἐν δείπνῳ πολυτελεῖ κατανοήσας ἐλάας
ἁψάμενον, "τί," φησίν, "ὁ σοφὸς εἰς Σικελίαν πλεύσας τῶν
τραπεζῶν τούτων χάριν, νῦν παρακειμένων οὐκ ἀπολαύεις;" καὶ
ὅς, "ἀλλὰ νὴ τοὺς θεούς," φησί, "Διόγενες, κἀκεῖ τὰ πολλὰ πρὸς
ἐλάας καὶ τὰ τοιαῦτα ἐγινόμην." ὁ δέ, "τί οὖν ἔδει πλεῖν εἰς
Συρακούσας; ἢ τότε ἡ Ἀττικὴ οὐκ ἔφερεν ἐλάας;" Φαβωρῖνος δέ
φησιν ἐν Παντοδαπῇ ἱστορίᾳ (FHG iii. 582) Ἀρίστιππον εἰπεῖν
τοῦτο. καὶ ἄλλοτε ἰσχάδας ἐσθίων ἀπήντετ' αὐτῷ φησί τε,
"ἔξεστί σοι μετασχεῖν"· τοῦ δὲ λαβόντος καὶ φαγόντος, ἔφη,
"μετασχεῖν εἶπον, οὐ καταφαγεῖν."

26

Πατῶν αὐτοῦ ποτε στρώματα κεκληκότος φίλους παρὰ Διο-
νυσίου, ἔφη, "πατῶ τὴν Πλάτωνος κενοσπουδίαν"· πρὸς ὃν ὁ
Πλάτων, "ὅσον, ὦ Διόγενες, τοῦ τύφου διαφαίνεις, δοκῶν μὴ
τετυφῶσθαι." οἱ δέ φασι τὸν Διογένην εἰπεῖν, "πατῶ τὸν
Πλάτωνος τῦφον"· τὸν δὲ φάναι, "ἑτέρῳ γε τύφῳ, Διόγενες"·
Σωτίων δ' ἐν τῷ τετάρτῳ φησὶ πρὸς αὐτὸν εἰπεῖν τοῦτο τὸν
Πλάτωνα τὸν κύνα. Διογένης οἶνόν ποτ' ᾔτησεν αὐτόν, τότε δὲ
καὶ ἰσχάδας. ὁ δὲ κεράμιον ὅλον ἔπεμψεν αὐτῷ· καὶ ὅς, "σύ,"
φησίν, "ἂν ἐρωτηθῇς δύο καὶ δύο πόσα ἐστίν, Εἴκοσιν ἀποκρινῇ;
οὕτως οὔτε πρὸς τὰ αἰτούμενα δίδως οὔτε πρὸς τὰ ἐρωτώμεν'
ἀποκρίνῃ." ἔσκωψε δὴ ὡς ἀπεραντολόγον.

27

Ἐρωτηθεὶς ποῦ τῆς Ἑλλάδος ἴδοι ἀγαθοὺς ἄνδρας, "ἄνδρας
μέν," εἶπεν, "οὐδαμοῦ, παῖδας δ' ἐν Λακεδαίμονι." σπουδαιο-
λογουμένῳ ποτὲ ὡς οὐδεὶς προσῄει, ἐπέβαλε τερετίζειν· ἀθροι-
σθέντων δέ, ὠνείδισεν ὡς ἐπὶ μὲν τοὺς φληνάφους ἀφικνουμένων
σπουδαίως, ἐπὶ δὲ τὰ σπουδαῖα βραδυνόντων ὀλιγώρως. ἔλεγέ τε
περὶ μὲν τοῦ παρορύττειν καὶ λακτίζειν ἀγωνίζεσθαι τοὺς ἀνθρώ-
πους, περὶ δὲ καλοκἀγαθίας μηδένα. τούς τε γραμματικοὺς
ἐθαύμαζε τὰ μὲν τοῦ Ὀδυσσέως κακὰ ἀναζητοῦντας, τὰ δ' ἴδια
ἀγνοοῦντας. καὶ μὴν καὶ τοὺς μουσικοὺς τὰς μὲν ἐν τῇ λύρᾳ

28χορδὰς ἁρμόττεσθαι, ἀνάρμοστα δ' ἔχειν τῆς ψυχῆς τὰ ἤθη· τοὺς
μαθηματικοὺς ἀποβλέπειν μὲν πρὸς τὸν ἥλιον καὶ τὴν σελήνην, τὰ
δ' ἐν ποσὶ πράγματα παρορᾶν· τοὺς ῥήτορας τὰ δίκαια μὲν
ἐσπουδακέναι λέγειν, πράττειν δὲ μηδαμῶς· ἀλλὰ μὴν καὶ τοὺς φιλ-
αργύρους ψέγειν μὲν τὸ ἀργύριον, ὑπεραγαπᾶν δέ. κατεγίνωσκε
δὲ καὶ τῶν ἐπαινούντων μὲν τοὺς δικαίους, ὅτι χρημάτων ἐπάνω
εἶεν, ζηλούντων δὲ τοὺς πολυχρημάτους. ἐκίνει δ' αὐτὸν καὶ
τὸ θύειν μὲν τοῖς θεοῖς ὑπὲρ ὑγιείας, ἐν αὐτῇ δὲ τῇ θυσίᾳ κατὰ τῆς
ὑγιείας δειπνεῖν. ἄγασθαι δὲ καὶ τῶν δούλων οἳ λαβροφαγοῦντας
29ὁρῶντες τοὺς δεσπότας μηδὲν ἁρπάζοιεν τῶν ἐσθιομένων. ἐπῄνει
τοὺς μέλλοντας γαμεῖν καὶ μὴ γαμεῖν, καὶ τοὺς μέλλοντας κατα-
πλεῖν καὶ μὴ καταπλεῖν, καὶ τοὺς μέλλοντας πολιτεύεσθαι καὶ μὴ
πολιτεύεσθαι, καὶ τοὺς παιδοτροφεῖν καὶ μὴ παιδοτροφεῖν, καὶ
τοὺς παρασκευαζομένους συμβιοῦν τοῖς δυνάσταις καὶ μὴ προσιόν-
τας. ἔλεγε δὲ καὶ δεῖν τὰς χεῖρας ἐπὶ τοὺς φίλους ἐκτείνειν μὴ
συγκεκαμμένοις τοῖς δακτύλοις. φησὶ δὲ Μένιππος ἐν τῇ Διο-
γένους Πράσει (Wachsmuth p. 82, n. 7) ὡς ἁλοὺς καὶ πωλού-
μενος ἠρωτήθη τί οἶδε ποιεῖν. ἀπεκρίνατο, "ἀνδρῶν ἄρχειν"·
καὶ πρὸς τὸν κήρυκα, "κήρυσσε," ἔφη, "εἴ τις ἐθέλει δεσπότην
αὑτῷ πρίασθαι." κωλυθεὶς καθίζεσθαι, "οὐδέν," ἔφη, "διαφέρει·
30καὶ γὰρ τοὺς ἰχθῦς ὅπως ἂν κέοιντο πιπράσκεσθαι." θαυμάζειν τ'
ἔφη εἰ χύτραν μὲν καὶ λοπάδα ὠνούμενοι κομποῦμεν· ἄνθρωπον δὲ
μόνῃ τῇ ὄψει ἀρκεῖσθαι. ἔλεγε τῷ Ξενιάδῃ τῷ πριαμένῳ αὐτόν,
δεῖν πείθεσθαι αὐτῷ, εἰ καὶ δοῦλος εἴη· καὶ γὰρ ἰατρὸς ἢ κυβερνή-
της εἰ δοῦλος εἴη, πεισθῆναι ἂν αὐτῷ. Εὔβουλος δέ φησιν ἐν τῷ
ἐπιγραφομένῳ Διογένους Πρᾶσις οὕτως ἄγειν τοὺς παῖδας τοῦ
Ξενιάδου, μετὰ τὰ λοιπὰ μαθήματα ἱππεύειν, τοξεύειν, σφενδονᾶν,
ἀκοντίζειν· ἔπειτ' ἐν τῇ παλαίστρᾳ οὐκ ἐπέτρεπε τῷ παιδοτρίβῃ
ἀθλητικῶς ἄγειν, ἀλλ' αὐτὸ μόνον ἐρυθήματος χάριν καὶ εὐεξίας.
31

Κατεῖχον δὲ οἱ παῖδες πολλὰ ποιητῶν καὶ συγγραφέων καὶ
τῶν αὐτοῦ Διογένους, πᾶσάν τ' ἔφοδον σύντομον πρὸς τὸ εὐμνη-
μόνευτον ἐπήσκει. ἐν οἴκῳ τ' ἐδίδασκε διακονεῖσθαι λιτῇ τροφῇ
χρωμένους καὶ ὕδωρ πίνοντας, ἐν χρῷ κουρίας τε καὶ ἀκαλ-
λωπίστους εἰργάζετο καὶ ἀχίτωνας καὶ ἀνυποδήτους καὶ σιωπηλούς,
καθ' αὑτοὺς βλέποντας ἐν ταῖς ὁδοῖς. ἐξῆγε δ' αὐτοὺς καὶ ἐπὶ
κυνηγέσια. οἱ δὲ καὶ αὐτοῦ Διογένους ἐπιμέλειαν ἐποιοῦντο καὶ
πρὸς τοὺς γονέας αἰτητικῶς εἶχον. ὁ δ' αὐτός φησι παρὰ τῷ
Ξενιάδῃ καὶ γηρᾶσαι αὐτὸν καὶ θανόντα ταφῆναι πρὸς τῶν υἱῶν
αὐτοῦ. ἔνθα καὶ πυνθανομένου τοῦ Ξενιάδου πῶς αὐτὸν θάψειεν,

32ἔφη, "ἐπὶ πρόσωπον"· τοῦ δ' ἐρομένου "διὰ τί;" "ὅτι μετ'
ὀλίγον," εἶπε, "μέλλει τὰ κάτω ἀναστρέφεσθαι·" τοῦτο δὲ διὰ τὸ
ἐπικρατεῖν ἤδη τοὺς Μακεδόνας ἢ ἐκ ταπεινῶν ὑψηλοὺς γίνεσθαι.
εἰσαγαγόντος τινὸς αὐτὸν εἰς οἶκον πολυτελῆ καὶ κωλύοντος
πτύσαι, ἐπειδὴ ἐχρέμψατο, εἰς τὴν ὄψιν αὐτοῦ ἔπτυσεν, εἰπὼν
χείρονα τόπον μὴ εὑρηκέναι. οἱ δὲ τοῦτο Ἀριστίππου φασί.
φωνήσας ποτέ, "ἰὼ ἄνθρωποι," συνελθόντων, καθίκετο τῇ βα-
κτηρίᾳ, εἰπών, "ἀνθρώπους ἐκάλεσα, οὐ καθάρματα," ὥς φησιν
Ἑκάτων ἐν τῷ πρώτῳ τῶν Χρειῶν (Gomoll 22). φασὶ δὲ καὶ
Ἀλέξανδρον εἰπεῖν ὡς εἴπερ Ἀλέξανδρος μὴ ἐγεγόνει, ἐθελῆσαι
ἂν Διογένης γενέσθαι.
33

Ἀναπήρους ἔλεγεν οὐ τοὺς κωφοὺς καὶ τυφλούς, ἀλλὰ τοὺς
μὴ ἔχοντας πήραν. εἰσελθών ποτε ἡμιξύρητος εἰς νέων συμπόσιον,
καθά φησι Μητροκλῆς ἐν ταῖς Χρείαις, πληγὰς ἔλαβε· μετὰ δὲ
ἐγγράψας τὰ ὀνόματα εἰς λεύκωμα τῶν πληξάντων περιῄει ἐξημ-
μένος ἕως αὐτοὺς ὕβρει περιέθηκε καταγινωσκομένους καὶ ἐπι-
πληττομένους. ἔλεγεν ἑαυτὸν κύνα εἶναι τῶν ἐπαινουμένων, ἀλλὰ
μηδένα τολμᾶν τῶν ἐπαινούντων συνεξιέναι ἐπὶ τὴν θήραν. πρὸς
τὸν εἰπόντα, "Πύθια νικῶ ἄνδρας," "ἐγὼ μὲν οὖν," εἶπεν,
"ἄνδρας, σὺ δ' ἀνδράποδα."

34

Πρὸς τοὺς εἰπόντας, "γέρων εἶ καὶ λοιπὸν ἄνες," "τί δέ,"
ἔφη, "εἰ δόλιχον ἔτρεχον, πρὸς τῷ τέλει ἔδει με ἀνεῖναι καὶ μὴ
μᾶλλον ἐπιτεῖναι;" κληθεὶς ἐπὶ δεῖπνον οὐκ ἔφη παρέσεσθαι· μηδὲ
γὰρ πρώην αὐτῷ χάριν ἐγνωκέναι. γυμνοῖς ποσὶ χίονα ἐπάτει καὶ
τὰ ἄλλα ὅσα ἄνω προείρηται· καὶ ὠμὰ δὲ κρέα ἐπεχείρησε φαγεῖν,
ἀλλ' οὐ διῴκησεν. κατέλαβέ ποτε Δημοσθένην τὸν ῥήτορα ἐν
πανδοκείῳ ἀριστῶντα. τοῦ δ' ὑποχωροῦντος, "τοσούτῳ μᾶλλον,"
ἔφη, "ἔσῃ ἐν τῷ πανδοκείῳ." ξένων δέ ποτε θεάσασθαι θελόντων
Δημοσθένην, τὸν μέσον δάκτυλον ἐκτείνας, "οὗτος ὑμῖν," ἔφη,

35"ἐστὶν ὁ Ἀθηναίων δημαγωγός." ἐκβαλόντος δ' ἄρτον <τινὸς>
καὶ αἰσχυνομένου ἀνελέσθαι, βουλόμενος αὐτὸν νουθετῆσαι, κερά-
μου τράχηλον δήσας ἔσυρε διὰ τοῦ Κεραμεικοῦ.

Μιμεῖσθαι ἔλεγε τοὺς χοροδιδασκάλους· καὶ γὰρ ἐκείνους
ὑπὲρ τόνον ἐνδιδόναι ἕνεκα τοῦ τοὺς λοιποὺς ἅψασθαι τοῦ προσ-
ήκοντος τόνου. τοὺς πλείστους ἔλεγε παρὰ δάκτυλον μαίνεσθαι·
ἐὰν οὖν τις τὸν μέσον προτείνας πορεύηται, δόξει μαίνεσθαι, ἐὰν
δὲ τὸν λιχανόν, οὐκέτι. τὰ πολλοῦ ἄξια τοῦ μηδενὸς ἔλεγε
πιπράσκεσθαι καὶ ἔμπαλιν· ἀνδριάντα γοῦν τρισχιλίων πιπράσκε-
σθαι, χοίνικα δ' ἀλφιτῶν δύο χαλκῶν.

36

Τῷ πριαμένῳ αὐτὸν Ξενιάδῃ φησί, "ἄγε ὅπως τὸ προσταττό-
μενον ποιήσεις." τοῦ δ' εἰπόντος (E. Med. 410),

ἄνω ποταμῶν χωροῦσι παγαί,

"εἰ δὲ ἰατρὸν ἐπρίω νοσῶν, οὐκ ἄν," <ἔφη,> "αὐτῷ ἐπείθου,
ἀλλ' εἶπες ἂν ὡς ἄνω ποταμῶν χωροῦσι παγαί;" ἤθελέ τις παρ'
αὐτῷ φιλοσοφεῖν· ὁ δέ οἱ σαπέρδην δοὺς ἐκέλευσεν ἀκολουθεῖν.
ὡς δ' ὑπ' αἰδοῦς ῥίψας ἀπῆλθε, μετὰ χρόνον ὑπαντήσας αὐτῷ
καὶ γελάσας λέγει, "τὴν σὴν καὶ ἐμὴν φιλίαν σαπέρδης διέλυσε."
Διοκλῆς δ' οὕτως ἀναγράφει. εἰπόντος τινὸς αὐτῷ, "ἐπίταττε
ἡμῖν, Διόγενες," ἀπαγαγὼν αὐτὸν ἡμιωβολίου τυρὸν ἐδίδου
φέρειν· ἀρνησαμένου δέ, "τὴν σήν," ἔφη, "καὶ ἐμὴν φιλίαν
ἡμιωβολίου τυρίδιον διαλέλυκε."
37

Θεασάμενός ποτε παιδίον ταῖς χερσὶ πῖνον ἐξέρριψε τῆς πήρας
τὴν κοτύλην, εἰπών, "παιδίον με νενίκηκεν εὐτελείᾳ." ἐξέβαλε
δὲ καὶ τὸ τρυβλίον, ὁμοίως παιδίον θεασάμενος, ἐπειδὴ κατέαξε
τὸ σκεῦος, τῷ κοίλῳ τοῦ ψωμίου τὴν φακῆν ὑποδεχόμενον.
συνελογίζετο δὲ καὶ οὕτως· τῶν θεῶν ἐστι πάντα· φίλοι δὲ οἱ
σοφοὶ τοῖς θεοῖς· κοινὰ δὲ τὰ τῶν φίλων· πάντ' ἄρα ἐστὶ τῶν
σοφῶν. θεασάμενός ποτε γυναῖκα ἀσχημονέστερον τοῖς θεοῖς
προσπίπτουσαν, βουλόμενος αὐτῆς περιελεῖν τὴν δεισιδαιμονίαν,
καθά φησι Ζωίλος ὁ Περγαῖος, προσελθὼν εἶπεν, "οὐκ εὐλαβῇ, ὦ
γύναι, μή ποτε θεοῦ ὄπισθεν ἑστῶτος-πάντα γάρ ἐστιν αὐτοῦ

38πλήρη-ἀσχημονήσῃς;" τῷ Ἀσκληπιῷ ἀνέθηκε πλήκτην, ὃς τοὺς
ἐπὶ στόμα πίπτοντας ἐπιτρέχων συνέτριβεν.

Εἰώθει δὲ λέγειν τὰς τραγικὰς ἀρὰς αὐτῷ συνηντηκέναι· εἶναι
γοῦν (N2, Adesp. 284)

ἄπολις, ἄοικος, πατρίδος ἐστερημένος,
πτωχός, πλανήτης, βίον ἔχων τοὐφ' ἡμέραν.

ἔφασκε δ' ἀντιτιθέναι τύχῃ μὲν θάρσος, νόμῳ δὲ φύσιν, πάθει δὲ
λόγον. ἐν τῷ Κρανείῳ ἡλιουμένῳ αὐτῷ Ἀλέξανδρος ἐπιστάς
φησιν, "αἴτησόν με ὃ θέλεις." καὶ ὅς, "ἀποσκότησόν μου,"
φησί. μακρά τινος ἀναγινώσκοντος καὶ πρὸς τῷ τέλει τοῦ βιβλίου
ἄγραφον παραδείξαντος "θαρρεῖτε," ἔφη, "ἄνδρες· γῆν ὁρῶ."
πρὸς τὸν συλλογισάμενον ὅτι κέρατα ἔχει, ἁψάμενος τοῦ μετώπου,
39"ἐγὼ μέν," ἔφη, "οὐχ ὁρῶ." ὁμοίως καὶ πρὸς τὸν εἰπόντα ὅτι
κίνησις οὐκ ἔστιν, ἀναστὰς περιεπάτει. πρὸς τὸν λέγοντα περὶ τῶν
μετεώρων, "ποσταῖος," ἔφη, "πάρει ἀπὸ τοῦ οὐρανοῦ;" εὐνού-
χου μοχθηροῦ ἐπιγράψαντος ἐπὶ τὴν οἰκίαν, "μηδὲν εἰσίτω
κακόν," "ὁ οὖν κύριος," ἔφη, "τῆς οἰκίας ποῦ εἰσέλθῃ;" τῷ
μύρῳ τοὺς πόδας ἀλειψάμενος ἔφη ἀπὸ μὲν τῆς κεφαλῆς εἰς τὸν
ἀέρα ἀπιέναι τὸ μύρον, ἀπὸ δὲ τῶν ποδῶν εἰς τὴν ὄσφρησιν.
ἀξιούντων Ἀθηναίων μυηθῆναι αὐτὸν καὶ λεγόντων ὡς ἐν ᾅδου
προεδρίας οἱ μεμυημένοι τυγχάνουσι, "γελοῖον," ἔφη, "εἰ
Ἀγησίλαος μὲν καὶ Ἐπαμεινώνδας ἐν τῷ βορβόρῳ διάξουσιν,
εὐτελεῖς δέ τινες μεμυημένοι ἐν ταῖς μακάρων νήσοις ἔσονται."
40

Πρὸς τοὺς ἑρπύσαντας ἐπὶ τὴν τράπεζαν μῦς, "ἰδού," φησί,
"καὶ Διογένης παρασίτους τρέφει." Πλάτωνος εἰπόντος αὐτὸν
κύνα, "ναί," ἔφη· "ἐγὼ γὰρ ἐπανῆλθον ἐπὶ τοὺς πεπρακότας."
ἐκ τοῦ βαλανείου ἐξιὼν τῷ μὲν πυθομένῳ εἰ πολλοὶ ἄνθρωποι
λούονται, ἠρνήσατο· τῷ δ' εἰ πολὺς ὄχλος, ὡμολόγησε. Πλάτωνος
ὁρισαμένου, Ἄνθρωπός ἐστι ζῷον δίπουν ἄπτερον, καὶ εὐδοκι-
μοῦντος, τίλας ἀλεκτρυόνα εἰσήνεγκεν αὐτὸν εἰς τὴν σχολὴν καί
φησιν, "οὗτός ἐστιν ὁ Πλάτωνος ἄνθρωπος." ὅθεν τῷ ὅρῳ
προσετέθη τὸ πλατυώνυχον. πρὸς τὸν πυθόμενον ποίᾳ ὥρᾳ δεῖ
ἀριστᾶν, "εἰ μὲν πλούσιος," εἶπεν, "ὅταν θέλῃ· εἰ δὲ πένης,
ὅταν ἔχῃ."

41

Ἐν Μεγάροις ἰδὼν τὰ μὲν πρόβατα τοῖς δέρμασιν ἐσκεπασμένα,
τοὺς δὲ παῖδας αὐτῶν γυμνούς, ἔφη, "λυσιτελέστερόν ἐστι
Μεγαρέως εἶναι κριὸν ἢ υἱόν." πρὸς τὸν ἐντινάξαντα αὐτῷ
δοκόν, εἶτα εἰπόντα, "φύλαξαι," "πάλιν γάρ με," ἔφη, "παίειν
μέλλεις;" ἔλεγε τοὺς μὲν δημαγωγοὺς ὄχλου διακόνους, τοὺς δὲ
στεφάνους δόξης ἐξανθήματα. λύχνον μεθ' ἡμέραν ἅψας, "ἄνθρω-
πον," φησί, "ζητῶ." εἱστήκει ποτὲ κατακρουνιζόμενος· τῶν δὲ
περιεστώτων ἐλεούντων, παρὼν Πλάτων ἔφη, "εἰ βούλεσθ' αὐτὸν
ἐλεῆσαι, ἀπόστητε," ἐνδεικνύμενος φιλοδοξίαν αὐτοῦ. ἐντρίψαντος
αὐτῷ κόνδυλόν τινος, "Ἡράκλεις," ἔφη, "οἷον με χρῆμ' ἐλάνθανε

42τὸ μετὰ περικεφαλαίας περιπατεῖν." ἀλλὰ καὶ Μειδίου κονδυλί-
σαντος αὐτὸν καὶ εἰπόντος, "τρισχίλιαί σοι κεῖνται ἐπὶ τῇ
τραπέζῃ," τῇ ἑξῆς πυκτικοὺς λαβὼν ἱμάντας καὶ καταλοήσας
αὐτὸν ἔφη, "τρισχίλιαί σοι κεῖνται ἐπὶ τῇ τραπέζῃ." Λυσίου
τοῦ φαρμακοπώλου πυθομένου εἰ θεοὺς νομίζει, "πῶς δέ,"
εἶπεν, "οὐ νομίζω, ὅπου καὶ σὲ θεοῖς ἐχθρὸν ὑπολαμβάνω;" οἱ δὲ
Θεόδωρον εἰπεῖν τοῦτο. ἰδών τινα περιρραινόμενον ἐπεῖπεν, "ὦ
κακόδαιμον, οὐκ ἐπίστασαι ὅτι ὥσπερ τῶν ἐν γραμματικῇ ἁμαρ-
τημάτων περιρραινόμενος οὐκ ἂν ἀπαλλαγείης, οὕτως οὐδὲ τῶν ἐν
τῷ βίῳ;" ἐνεκάλει τοῖς ἀνθρώποις περὶ τῆς τύχης, αἰτεῖσθαι
λέγων αὐτοὺς ἀγαθὰ τὰ αὐτοῖς δοκοῦντα καὶ οὐ τὰ κατ' ἀλήθειαν.
43πρὸς δὲ τοὺς περὶ τὰ ὀνείρατα ἐπτοημένους ἔλεγεν ὡς ὑπὲρ ὧν μὲν
πράττουσιν ὕπαρ, οὐκ ἐπιστρέφονται, ὑπὲρ ὧν δὲ καθεύδοντες
φαντασιοῦνται, πολυπραγμονοῦσιν. Ὀλυμπίασι τοῦ κήρυκος ἀνει-
πόντος, "νικᾷ Διώξιππος ἄνδρας," "οὗτος μὲν δὴ ἀνδράποδα,
ἄνδρας δ' ἐγώ."

Ἠγαπᾶτο δὲ καὶ πρὸς Ἀθηναίων· μειρακίου γοῦν τὸν πίθον
αὐτοῦ συντρίψαντος, τῷ μὲν πληγὰς ἔδοσαν, ἐκείνῳ δὲ ἄλλον
παρέσχον. φησὶ δὲ Διονύσιος ὁ στωικὸς ὡς μετὰ Χαιρώνειαν
συλληφθεὶς ἀπήχθη πρὸς Φίλιππον· καὶ ἐρωτηθεὶς τίς εἴη, ἀπ-
εκρίνατο, "κατάσκοπος τῆς σῆς ἀπληστίας." ὅθεν θαυμασθεὶς
ἀφείθη.

44

Ἀλεξάνδρου ποτὲ πέμψαντος ἐπιστολὴν πρὸς Ἀντίπατρον εἰς
Ἀθήνας διά τινος Ἀθλίου, παρὼν ἔφη·

ἄθλιος παρ' ἀθλίου δι' ἀθλίου πρὸς ἄθλιον.

Περδίκκου ἀπειλήσαντος, εἰ μὴ ἔλθοι πρὸς αὐτόν, ἀποκτενεῖν,
ἔφη, "οὐδὲν μέγα· καὶ γὰρ κάνθαρος καὶ φαλάγγιον τοῦτ' ἂν
πράξειεν·" ἐκεῖνο δὲ μᾶλλον ἀπειλεῖν ἠξίου ὡς "εἰ καὶ χωρὶς
ἐμοῦ ζήσαι, εὐδαιμόνως ζήσοιτο." ἐβόα πολλάκις λέγων τὸν
τῶν ἀνθρώπων βίον ῥᾴδιον ὑπὸ τῶν θεῶν δεδόσθαι, ἀποκεκρύφθαι
δ' αὐτὸν ζητούντων μελίπηκτα καὶ μύρα καὶ τὰ παραπλήσια.
ὅθεν πρὸς τὸν ὑπὸ τοῦ οἰκέτου ὑποδούμενον, "οὔπω," εἶπε,
"μακάριος εἶ, ἂν μή σε καὶ ἀπομύξῃ· τοῦτο δ' ἔσται πηρωθέντι
σοι τὰς χεῖρας."

45

Θεασάμενός ποτε τοὺς ἱερομνήμονας τῶν ταμιῶν τινα φιάλην
ὑφῃρημένον ἄγοντας ἔφη, "οἱ μεγάλοι κλέπται τὸν μικρὸν
ἄγουσι." θεασάμενός ποτε μειράκιον λίθους βάλλον ἐπὶ σταυρόν,
"εὖγε," εἶπε, "τεύξῃ γὰρ τοῦ σκοποῦ." πρὸς τὰ περιστάντα
μειράκια καὶ εἰπόντα, "βλέπωμεν μὴ δάκῃ ἡμᾶς," "θαρρεῖτε,"
ἔφη, "παιδία· κύων τευτλία οὐκ ἐσθίει." πρὸς τὸν ἐπὶ τῇ λεοντῇ
θρυπτόμενον, "παῦσαι," ἔφη, "τὰ τῆς ἀρετῆς στρώματα κατ-
αισχύνων." πρὸς τὸν μακαρίζοντα Καλλισθένην καὶ λέγοντα ὡς
πολυτελῶν παρ' Ἀλεξάνδρῳ μετέχει, "κακοδαίμων μὲν οὖν
ἐστιν," εἶπεν, "ὃς καὶ ἀριστᾷ καὶ δειπνεῖ ὅταν Ἀλεξάνδρῳ
δόξῃ."

46

Χρημάτων δεόμενος ἀπαιτεῖν ἔλεγε τοὺς φίλους, οὐκ αἰτεῖν.
ἐπ' ἀγορᾶς ποτε χειρουργῶν, "εἴθε," ἔφη, "καὶ τὴν κοιλίαν ἦν
παρατρίψαντα μὴ πεινῆν." μειράκιον θεασάμενος μετὰ σατραπῶν
ἐπὶ δεῖπνον ἀπιόν, ἀποσπάσας πρὸς τοὺς οἰκείους ἀπήγαγε καὶ
ἐκέλευσε τηρεῖν. πρὸς τὸ κεκοσμημένον μειράκιον πυθόμενόν
τι ἔφη οὐ πρότερον λέξειν αὐτῷ, εἰ μὴ ἀνασυράμενος δείξειε
πότερον γυνή ἐστιν ἢ ἀνήρ. πρὸς τὸ κοτταβίζον ἐν τῷ βαλανείῳ
μειράκιόν φησιν, "ὅσῳ βέλτιον, τοσούτῳ χεῖρον." ἐν δείπνῳ
προσερρίπτουν αὐτῷ τινες ὀστάρια ὡς κυνί· καὶ ὃς ἀπαλλαττό-
μενος προσούρησεν αὐτοῖς ὡς κύων.

47

Τοὺς ῥήτορας καὶ πάντας τοὺς ἐνδοξολογοῦντας τρισανθρώπους
ἀπεκάλει ἀντὶ τοῦ τρισαθλίους. τὸν ἀμαθῆ πλούσιον πρόβατον
εἶπε χρυσόμαλλον. θεασάμενος ἐπὶ ἀσώτου οἰκίᾳ ἐπιγεγραμ-
μένον "πράσιμος" "ᾔδειν," εἶπεν, "ὅτι οὕτω κραιπαλῶσα
ῥᾳδίως ἐξεμέσοις τὸν κύριον." πρὸς τὸ καταιτιώμενον μειράκιον
τὸ πλῆθος τῶν ἐνοχλούντων, "παῦσαι γάρ," ἔφη, "καὶ σὺ τὰ
δείγματα τοῦ πασχητιῶντος περιφέρων." πρὸς τὸ ῥυπαρὸν βαλα-
νεῖον, "οἱ ἐνθάδε," ἔφη, "λουόμενοι ποῦ λούονται;" παχέος
κιθαρῳδοῦ πρὸς πάντων μεμφομένου αὐτὸς μόνος ἐπῄνει· ἐρωτη-
θεὶς δὲ διὰ τί, ἔφη, "ὅτι τηλικοῦτος ὢν κιθαρῳδεῖ καὶ οὐ
λῃστεύει."

48

Τὸν κιθαρῳδὸν ἀεὶ καταλειπόμενον ὑπὸ τῶν ἀκροατῶν ἠσπά-
σατο, "χαῖρε ἀλέκτορ"· τοῦ δὲ εἰπόντος, "διὰ τί;" "ὅτι," ἔφη,
"ᾄδων πάντας ἐγείρεις." μειρακίου διαδεικνυμένου πληρώσας τὸ
προκόλπιον θέρμων ἀντικρὺς ἔκαπτε· τοῦ δὲ πλήθους εἰς αὐτὸν
ἀφορῶντος θαυμάζειν ἔφη πῶς ἐκεῖνον ἀφέντες εἰς αὐτὸν ὁρῶσι.
λέγοντος δ' αὐτῷ τινος ἰσχυρῶς δεισιδαίμονος, "μιᾷ πληγῇ τὴν
κεφαλήν σου διαρρήξω," "ἐγὼ δέ γε," εἶπε, "πταρὼν ἐξ
ἀριστερῶν τρέμειν σε ποιήσω." Ἡγησίου παρακαλοῦντος χρῆσαί
τι αὐτῷ τῶν συγγραμμάτων, "μάταιος," ἔφη, "τυγχάνεις, ὦ
Ἡγησία, ὃς ἰσχάδας μὲν γραπτὰς οὐχ αἱρῇ, ἀλλὰ τὰς ἀληθινάς·
ἄσκησιν δὲ παριδὼν τὴν ἀληθινὴν ἐπὶ τὴν γεγραμμένην ὁρμᾷς."

49

Πρός τε τὸν ὀνειδίσαντα αὐτῷ τὴν φυγήν, "ἀλλὰ τούτου γ'
ἕνεκεν," εἶπεν, "ὦ κακόδαιμον, ἐφιλοσόφησα." καὶ πάλιν εἰπόν-
τος τινός, "Σινωπεῖς σου φυγὴν κατέγνωσαν," "ἐγὼ δέ γε,"
εἶπεν, "ἐκείνων μονήν." ἰδών ποτ' Ὀλυμπιονίκην πρόβατα
νέμοντα, "ταχέως," εἶπεν, "ὦ βέλτιστε, μετέβης ἀπὸ τῶν
Ὀλυμπίων ἐπὶ τὰ Νέμεα." ἐρωτηθεὶς διὰ τί οἱ ἀθληταὶ ἀναίσθη-
τοί εἰσιν, ἔφη, "ὅτι κρέασιν ὑείοις καὶ βοείοις ἀνῳκοδόμηνται."
ᾔτει ποτὲ ἀνδριάντα· ἐρωτηθεὶς δὲ διὰ τί τοῦτο ποιεῖ, "μελετῶ,"
εἶπεν, "ἀποτυγχάνειν." αἰτῶν τινα-καὶ γὰρ τοῦτο πρῶτον
ἐποίησε διὰ τὴν ἀπορίαν-ἔφη, "εἰ μὲν καὶ ἄλλῳ δέδωκας, δὸς
κἀμοί· εἰ δὲ μηδενί, ἀπ' ἐμοῦ ἄρξαι."

50

Ἐρωτηθείς ποτε ὑπὸ τυράννου ποῖος εἴη ἀμείνων χαλκὸς εἰς
ἀνδριάντα, ἔφη, "ἀφ' οὗ Ἁρμόδιος καὶ Ἀριστογείτων ἐχαλκεύ-
θησαν." ἐρωτηθεὶς πῶς χρῆται Διονύσιος τοῖς φίλοις, ἔφη, ὡς
θυλάκοις, τοὺς μὲν πλήρεις κρημνῶν, τοὺς δὲ κενοὺς ῥίπτων."
νεογάμου ἐπιγράψαντος ἐπὶ τὴν οἰκίαν,

ὁ τοῦ Διὸς παῖς καλλίνικος Ἡρακλῆς
ἐνθάδε κατοικεῖ. μηδὲν εἰσίτω κακόν·

ἐπέγραψε, "μετὰ τὸν πόλεμον ἡ συμμαχία." τὴν φιλαργυρίαν
εἶπε μητρόπολιν πάντων τῶν κακῶν. ἄσωτον θεασάμενος ἐν
πανδοκείῳ ἐλάας ἐσθίοντ' ἔφη, "εἰ οὕτως ἠρίστας, οὐκ ἂν οὕτως
ἐδείπνεις."
51

Τοὺς ἀγαθοὺς ἄνδρας θεῶν εἰκόνας εἶναι· τὸν ἔρωτα σχολα-
ζόντων ἀσχολίαν. ἐρωτηθεὶς τί ἄθλιον ἐν βίῳ, ἔφη, "γέρων
ἄπορος." ἐρωτηθεὶς τί τῶν θηρίων κάκιστα δάκνει, ἔφη, "τῶν
μὲν ἀγρίων συκοφάντης, τῶν δὲ ἡμέρων κόλαξ." ἰδών ποτε δύο
κενταύρους κάκιστα ἐζωγραφημένους ἔφη, "πότερος τούτων
Χείρων ἐστί;" τὸν πρὸς χάριν λόγον ἔφη μελιτίνην ἀγχόνην εἶναι.
τὴν γαστέρα Χάρυβδιν ἔλεγε τοῦ βίου. ἀκούσας ποτὲ ὅτι Διδύμων
ὁ μοιχὸς συνελήφθη, "ἄξιος," ἔφη, "ἐκ τοῦ ὀνόματος κρέμα-
σθαι." ἐρωτηθεὶς διὰ τί τὸ χρυσίον χλωρόν ἐστιν, ἔφη, "ὅτι
πολλοὺς ἔχει τοὺς ἐπιβουλεύοντας." ἰδὼν γυναῖκα ἐν φορείῳ,
"οὐ κατὰ τὸ θηρίον," ἔφη, "ἡ γαλεάγρα."

52

Ἰδών ποτε δραπέτην ἐπὶ φρέατι καθήμενον ἔφη, "μειράκιον,
βλέπε μὴ ἐμπέσῃς." ἰδὼν <μειρα>κύλλιον ἱματιοκλέπτην ἐν τῷ
βαλανείῳ ἔφη, "ἐπ' ἀλειμμάτιον ἢ ἐπ' ἄλλ' ἱμάτιον;" ἰδών ποτε
γυναῖκας ἀπ' ἐλαίας ἀπηγχονισμένας, "εἴθε γάρ," ἔφη, "πάντα
τὰ δένδρα τοιοῦτον καρπὸν ἤνεγκεν." Ἀξιόπιστον ἰδὼν λωπο-
δύτην ἔφη (Il. Κ 343, 387),

τίπτε σὺ ὧδε, φέριστε;
ἦ τινα συλήσων νεκύων κατατεθνηώτων;

ἐρωτηθεὶς εἰ παιδισκάριον ἢ παιδάριον ἔχοι, ἔφη, "οὔ·" τοῦ δὲ
εἰπόντος, "ἐὰν οὖν ἀποθάνῃς, τίς σε ἐξοίσει;", ἔφη, "ὁ χρῄζων
τῆς οἰκίας."
53

Μειράκιον εὔμορφον ἀφυλάκτως ἰδὼν κοιμώμενον, νύξας,
"ἐπέγειραι," ἔφη,

μή τίς σοι εὕδοντι μεταφρένῳ ἐν δόρυ πήξῃ.

πρὸς τὸν πολυτελῶς ὀψωνοῦντα,

ὠκύμορος δή μοι, τέκος, ἔσσεαι, οἷ' ἀγοράζεις·

Πλάτωνος περὶ ἰδεῶν διαλεγομένου καὶ ὀνομάζοντος τραπεζότητα
καὶ κυαθότητα, "ἐγώ," εἶπεν, "ὦ Πλάτων, τράπεζαν μὲν καὶ
κύαθον ὁρῶ· τραπεζότητα δὲ καὶ κυαθότητα οὐδαμῶς·" καὶ ὅς,
"κατὰ λόγον," ἔφη· "οἷς μὲν γὰρ κύαθος καὶ τράπεζα θεωρεῖται
ὀφθαλμοὺς ἔχεις· ᾧ δὲ τραπεζότης καὶ κυαθότης βλέπεται νοῦν
οὐκ ἔχεις."
54

[Ἐρωτηθεὶς ὑπό τινος, "ποῖός τίς σοι Διογένης δοκεῖ;"
"Σωκράτης," εἶπε, "μαινόμενος."] ἐρωτηθεὶς ποίῳ καιρῷ δεῖ
γαμεῖν, ἔφη, "τοὺς μὲν νέους μηδέπω, τοὺς δὲ πρεσβυτέρους
μηδεπώποτε." ἐρωτηθεὶς τί θέλοι κονδύλου λαβεῖν, "περι-
κεφαλαίαν," ἔφη. μειράκιον ἰδὼν καλλωπιζόμενον ἔφη, "εἰ μὲν
πρὸς ἄνδρας, ἀτυχεῖς· εἰ δὲ πρὸς γυναῖκας, ἀδικεῖς." ἰδών ποτε
μειράκιον ἐρυθριῶν, "θάρρει," ἔφη, "τοιοῦτόν ἐστι τῆς ἀρετῆς
τὸ χρῶμα." δυοῖν ποτε νομικοῖν ἀκούσας τοὺς δύο κατέκρινεν,
εἰπὼν τὸν μὲν κεκλοφέναι, τὸν δὲ μὴ ἀπολωλεκέναι. ἐρωτηθεὶς
ποῖον οἶνον ἡδέως πίνει, ἔφη, "τὸν ἀλλότριον." πρὸς τὸν εἰπόντα,
"πολλοί σου καταγελῶσιν," "ἀλλ' ἐγώ," ἔφη, "οὐ κατα-
γελῶμαι."

55

Πρὸς τὸν εἰπόντα κακὸν εἶναι τὸ ζῆν, "οὐ τὸ ζῆν," εἶπεν,
"ἀλλὰ τὸ κακῶς ζῆν." πρὸς τοὺς συμβουλεύοντας τὸν ἀποδράντα
αὐτοῦ δοῦλον ζητεῖν, "γελοῖον," ἔφη, "εἰ Μάνης μὲν χωρὶς
Διογένους ζῇ, Διογένης δὲ χωρὶς Μάνου οὐ δύναται." ἀριστῶν
ἐλάας, πλακοῦντος εἰσενεχθέντος, ῥίψας φησίν (E. Ph. 40),

ὦ ξένε, τυράννοις ἐκποδὼν μεθίστασο·

καὶ ἄλλοτε,

μάστιξεν δ' ἐλάαν.

ἐρωτηθεὶς ποταπὸς εἴη κύων, ἔφη, "πεινῶν Μελιταῖος, χορτα-
σθεὶς δὲ Μολοττικός, τούτων οὓς ἐπαινοῦντες οἱ πολλοὶ οὐ
τολμῶσι διὰ τὸν πόνον συνεξιέναι αὐτοῖς ἐπὶ τὴν θήραν· οὕτως
οὐδ' ἐμοὶ δύνασθε συμβιοῦν διὰ τὸν φόβον τῶν ἀλγηδόνων."
56

Ἐρωτηθεὶς εἰ σοφοὶ πλακοῦντα ἐσθίουσι, "πάντα," εἶπεν,
"ὡς καὶ οἱ λοιποὶ ἄνθρωποι." ἐρωτηθεὶς διὰ τί προσαίταις μὲν
ἐπιδιδόασι, φιλοσόφοις δὲ οὔ, ἔφη, "ὅτι χωλοὶ μὲν καὶ τυφλοὶ
γενέσθαι ἐλπίζουσι, φιλοσοφῆσαι δ' οὐδέποτε." φιλάργυρον ᾔτει·
τοῦ δὲ βραδύνοντος, "ἄνθρωπε," εἶπεν, "εἰς τροφήν σε αἰτῶ,
οὐκ εἰς ταφήν." ὀνειδιζόμενός ποτε ἐπὶ τῷ παραχαράξαι τὸ
νόμισμα ἔφη, "ἦν ποτε χρόνος ἐκεῖνος ὅτ' ἤμην ἐγὼ τοιοῦτος
ὁποῖος σὺ νῦν· ὁποῖος δ' ἐγὼ νῦν, σὺ οὐδέποτε." καὶ πρὸς ἄλλον
ἐπὶ τοῦ αὐτοῦ ὀνειδίσαντα, "καὶ γὰρ ἐνεούρουν θᾶττον, ἀλλὰ
νῦν οὔ."

57

Εἰς Μύνδον ἐλθὼν καὶ θεασάμενος μεγάλας τὰς πύλας, μικρὰν
δὲ τὴν πόλιν, ἔφη, "ἄνδρες Μύνδιοι, κλείσατε τὰς πύλας, μὴ ἡ
πόλις ὑμῶν ἐξέλθῃ." θεασάμενός ποτε πορφυροκλέπτην πεφωρα-
μένον ἔφη (Il. Ε 83)

ἔλλαβε πορφύρεος θάνατος καὶ μοῖρα κραταιή.

Κρατέρου ἀξιοῦντος πρὸς αὐτὸν ἀπιέναι, "ἀλλὰ βούλομαι," ἔφη,
"ἐν Ἀθήναις ἅλα λείχειν ἢ παρὰ Κρατέρῳ τῆς πολυτελοῦς
τραπέζης ἀπολαύειν." Ἀναξιμένει τῷ ῥήτορι παχεῖ ὄντι προσ-
ελθών, "ἐπίδος καὶ ἡμῖν," ἔφη, "τοῖς πτωχοῖς τῆς γαστρός· καὶ
γὰρ αὐτὸς κουφισθήσῃ καὶ ἡμᾶς ὠφελήσεις." διαλεγομένου ποτὲ
αὐτοῦ τάριχος προτείνας περιέσπασε τοὺς ἀκροατάς· ἀγανακτοῦν-
τος δέ, "τὴν Ἀναξιμένους," ἔφη, "διάλεξιν ὀβολοῦ τάριχος
διαλέλυκεν."
58

Ὀνειδιζόμενός ποτε ὅτι ἐν ἀγορᾷ ἔφαγεν, "ἐν ἀγορᾷ γάρ,"
ἔφη, "καὶ ἐπείνησα." ἔνιοι δὲ τούτου φασὶν εἶναι κἀκεῖνο, ὅτι
Πλάτων θεασάμενος αὐτὸν λάχανα πλύνοντα, προσελθὼν ἡσυχῆ
εἴποι αὐτῷ, "εἰ Διονύσιον ἐθεράπευες, οὐκ ἂν λάχανα ἔπλυνες·"
τὸν δ' ἀποκρίνασθαι ὁμοίως ἡσυχῆ, "καὶ σὺ εἰ λάχανα ἔπλυνες,
οὐκ ἂν Διονύσιον ἐθεράπευες." πρὸς τὸν εἰπόντα, "οἱ πλείους σου
καταγελῶσι," "κἀκείνων τυχόν," εἶπεν, "οἱ ὄνοι· ἀλλ' οὔτ'
ἐκεῖνοι τῶν ὄνων ἐπιστρέφονται, οὔτ' ἐγὼ ἐκείνων." θεασάμενός
ποτε μειράκιον φιλοσοφοῦν, "εὖγε," εἶπεν, "ὅτι τοὺς τοῦ
σώματος ἐραστὰς ἐπὶ τὸ τῆς ψυχῆς κάλλος μετάγεις."

59

Θαυμάζοντός τινος τὰ ἐν Σαμοθράκῃ ἀναθήματα, ἔφη, "πολλῷ
ἂν εἴη πλείω εἰ καὶ οἱ μὴ σωθέντες ἀνετίθεσαν·" οἱ δὲ τοῦτο
Διαγόρου φασὶ τοῦ Μηλίου. εὐμόρφῳ μειρακίῳ ἀπιόντι εἰς συμ-
πόσιον ἔφη, "χείρων ἐπανήξεις·" τοῦ δ' ἐπανελθόντος καὶ τῇ
ἑξῆς εἰπόντος, "καὶ ἀπῆλθον καὶ χείρων οὐκ ἐγενόμην," ἔφη,
"Χείρων μὲν οὔ, Εὐρυτίων δέ." δύσκολον ᾔτει· τοῦ δ' εἰπόντος,
"ἐάν με πείσῃς·" ἔφη, "εἴ σε ἐδυνάμην πεῖσαι, ἔπεισα ἄν σε
ἀπάγξασθαι." ἐπανήρχετο ἐκ Λακεδαίμονος εἰς Ἀθήνας· πρὸς οὖν
τὸν πυθόμενον, "ποῖ καὶ πόθεν;", "ἐκ τῆς ἀνδρωνίτιδος,"
εἶπεν, "εἰς τὴν γυναικωνῖτιν."

60

Ἐπανῄει ἀπ' Ὀλυμπίων· πρὸς οὖν τὸν πυθόμενον εἰ ὄχλος
εἴη πολύς, "πολὺς μέν," εἶπεν, "ὁ ὄχλος, ὀλίγοι δ' οἱ ἄνθρωποι."
τοὺς ἀσώτους εἶπε παραπλησίους εἶναι συκαῖς ἐπὶ κρημνῷ πεφυ-
κυίαις, ὧν τοῦ καρποῦ μὲν ἄνθρωπος οὐκ ἀπογεύεται, κόρακες δὲ
καὶ γῦπες ἐσθίουσι. Φρύνης Ἀφροδίτην χρυσῆν ἀναθείσης ἐν
Δελφοῖς τοῦτον ἐπιγράψαι, "ἀπὸ τῆς τῶν Ἑλλήνων ἀκρασίας."
Ἀλεξάνδρου ποτὲ ἐπιστάντος αὐτῷ καὶ εἰπόντος, "ἐγώ εἰμι
Ἀλέξανδρος ὁ μέγας βασιλεύς," "κἀγώ," φησί, "Διογένης ὁ
κύων." ἐρωτηθεὶς τί ποιῶν κύων καλεῖται, ἔφη, "τοὺς μὲν
διδόντας σαίνων, τοὺς δὲ μὴ διδόντας ὑλακτῶν, τοὺς δὲ πονηροὺς
δάκνων."

61

Ἀπὸ συκῆς ὠπώριζε· τοῦ δὲ φυλάττοντος εἰπόντος, "αὐτόθεν
πρώην ἄνθρωπος ἀπήγξατο," "ἐγὼ οὖν," φησίν, "αὐτὴν καθαρῶ."
ἰδὼν Ὀλυμπιονίκην εἰς ἑταίραν πυκνότερον ἀτενίζοντα, "ἴδε,"
ἔφη, "κριὸν Ἀρειμάνιον ὡς ὑπὸ τοῦ τυχόντος κορασίου τραχηλί-
ζεται." τὰς εὐπρεπεῖς ἑταίρας ἔλεγε θανασίμῳ μελικράτῳ παρα-
πλησίας εἶναι. ἀριστῶντι αὐτῷ ἐν ἀγορᾷ οἱ περιεστῶτες συνεχὲς
ἔλεγον, "κύον·" ὁ δέ, "ὑμεῖς," εἶπεν, "ἐστὲ κύνες, οἵ με
ἀριστῶντα περιεστήκατε." δύο μαλακῶν περικρυπτομένων αὐτὸν
ἔφη, "μὴ εὐλαβεῖσθε· κύων τεῦτλα οὐ τρώγει." περὶ παιδὸς

62πεπορνευκότος ἐρωτηθεὶς πόθεν εἴη, "Τεγεάτης," ἔφη. ἀφυῆ
παλαιστὴν θεασάμενος ἰατρεύοντα ἔφη, "τί τοῦτο; ἢ ἵνα τούς
ποτέ σε νικήσαντας νῦν καταβάλῃς;" θεασάμενος υἱὸν ἑταίρας
λίθον εἰς ὄχλον βάλλοντα, "πρόσεχε," ἔφη, "μὴ τὸν πατέρα
πλήξῃς."

Δείξαντος αὐτῷ παιδαρίου μάχαιραν ἣν εἰλήφει παρ' ἐραστοῦ,
"ἡ μὲν μάχαιρα," ἔφη, "καλή, ἡ δὲ λαβὴ αἰσχρά·" ἐπαινούντων
τινῶν τὸν ἐπιδόντα αὐτῷ ἔφη, "ἐμὲ δ' οὐκ ἐπαινεῖτε τὸν ἄξιον
λαβεῖν." ἀπαιτούμενος ὑπό τινος τρίβωνα ἔφη, "εἰ μὲν ἐχαρίσω,
ἔχω· εἰ δ' ἔχρησας, χρῶμαι." ὑποβολιμαίου τινὸς εἰπόντος αὐτῷ
ὅτι χρυσὸν ἔχοι ἐν τῷ ἱματίῳ, "ναί," ἔφη, "διὰ τοῦτο αὐτὸ

63ὑποβεβλημένος κοιμῶμαι." ἐρωτηθεὶς τί αὐτῷ περιγέγονεν ἐκ
φιλοσοφίας, ἔφη, "καὶ εἰ μηδὲν ἄλλο, τὸ γοῦν πρὸς πᾶσαν τύχην
παρεσκευάσθαι." ἐρωτηθεὶς πόθεν εἴη, "κοσμοπολίτης," ἔφη.
θυόντων τινῶν τοῖς θεοῖς ἐπὶ τῷ υἱὸν γενέσθαι, ἔφη, "περὶ δὲ τοῦ
ποδαπὸς ἐκβῇ οὐ θύετε;" ἔρανόν ποτ' αἰτούμενος πρὸς τὸν
ἐρανάρχην ἔφη (Il. Π 82a Barnes),

τοὺς ἄλλους ἐράνιζ', ἀπὸ δ' Ἕκτορος ἴσχεο χεῖρας.

Τὰς ἑταίρας ἔφη βασιλέων εἶναι βασιλίσσας· αἰτεῖν γὰρ ὅ τι ἂν
δόξῃ αὐταῖς. ψηφισαμένων Ἀθηναίων Ἀλέξανδρον Διόνυσον,
"κἀμέ," ἔφη, "Σάραπιν ποιήσατε." πρὸς τὸν ὀνειδίζοντα ὅτι
εἰς τόπους ἀκαθάρτους εἰσίοι, "καὶ γὰρ ὁ ἥλιος," ἔφη, "εἰς τοὺς
ἀποπάτους, ἀλλ' οὐ μιαίνεται."

64

Ἐν ἱερῷ δειπνῶν, μεταξὺ ῥυπαρῶν ἄρτων παρατεθέντων, ἄρας
αὐτοὺς ἔρριψεν, εἰπὼν εἰς ἱερὸν μὴ δεῖν ῥυπαρὸν εἰσιέναι. πρὸς
τὸν εἰπόντα, "οὐδὲν εἰδὼς φιλοσοφεῖς," ἔφη, "εἰ καὶ προσποιοῦ-
μαι σοφίαν, καὶ τοῦτο φιλοσοφεῖν ἐστι." πρὸς τὸν συνιστάντα τὸν
παῖδα καὶ λέγοντα ὡς εὐφυέστατός ἐστι καὶ τὰ ἤθη κράτιστος,
"τί οὖν," εἶπεν, "ἐμοῦ χρῄζει;" τοὺς λέγοντας μὲν τὰ σπουδαῖα,
μὴ ποιοῦντας δέ, ἔλεγε μηδὲν διαφέρειν κιθάρας· καὶ γὰρ ταύτην
μήτ' ἀκούειν μήτ' αἰσθάνεσθαι. εἰς θέατρον εἰσῄει ἐναντίος τοῖς
ἐξιοῦσιν· ἐρωτηθεὶς δὲ διὰ τί, "τοῦτο," ἔφη, "ἐν παντὶ τῷ βίῳ
ἐπιτηδεύω ποιεῖν."

65

Ἰδών ποτε νεανίσκον θηλυνόμενον, "οὐκ αἰσχύνῃ," ἔφη,
"χείρονα τῆς φύσεως περὶ σεαυτοῦ βουλευόμενος; ἡ μὲν γάρ σε
ἄνδρα ἐποίησε, σὺ δὲ σεαυτὸν βιάζῃ γυναῖκα εἶναι." ἰδὼν ἄφρονα
ψαλτήριον ἁρμοζόμενον, "οὐκ αἰσχύνῃ," ἔφη, "τοὺς μὲν φθόγ-
γους τῷ ξύλῳ προσαρμόττων, τὴν δὲ ψυχὴν εἰς τὸν βίον μὴ
ἁρμόττων;" πρὸς τὸν εἰπόντα, "ἀνεπιτήδειός εἰμι πρὸς φιλο-
σοφίαν," "τί οὖν," ἔφη, "ζῇς, εἰ τοῦ καλῶς ζῆν μὴ μέλει σοι;"
πρὸς τὸν καταφρονοῦντα τοῦ πατρός, "οὐκ αἰσχύνῃ," ἔφη,
"καταφρονῶν τούτου δι' ὃν μέγα φρονεῖς;" ἰδὼν εὐπρεπῆ νεανί-
σκον ἀπρεπῶς λαλοῦντα, "οὐκ αἰσχύνῃ," ἔφη, "ἐξ ἐλεφαντίνου
κολεοῦ μολυβδίνην ἕλκων μάχαιραν;"

66

Ὀνειδιζόμενος ὅτι ἐν καπηλείῳ πίνει, "καὶ ἐν κουρείῳ,"
φησί, "κείρομαι." ὀνειδιζόμενος ὅτι παρ' Ἀντιπάτρου τριβώνιον
ἔλαβεν, ἔφη, (Il. Γ 65)

οὔτοι ἀπόβλητ' ἐστὶ θεῶν ἐρκυδέα δῶρα.

Πρὸς τὸν ἐνσείσαντα αὐτῷ δοκόν, εἶτα εἰπόντα, "φύλαξαι,"
πλήξας αὐτὸν τῇ βακτηρίᾳ, ἔφη, "φύλαξαι." πρὸς τὸν λιπαροῦντα
τῇ ἑταίρᾳ, "τί θέλεις," ἔφη, "τυχεῖν, ὦ ταλαίπωρε, οὗ τὸ ἀπο-
τυχεῖν ἄμεινόν ἐστι;" πρὸς τὸν μυριζόμενον, "βλέπε," εἶπε,
"μὴ ἡ τῆς κεφαλῆς σου εὐωδία δυσωδίαν σου τῷ βίῳ παράσχῃ."
τοὺς μὲν οἰκέτας τοῖς δεσπόταις, τοὺς δὲ φαύλους ταῖς ἐπιθυμίαις
δουλεύειν.

67

Ἐρωτηθεὶς διὰ τί ἀνδράποδα ἐκλήθη, "ὅτι," φησί, "τοὺς
πόδας ἀνδρῶν εἶχον, τὴν δὲ ψυχὴν ὁποίαν σὺ νῦν ὁ ἐξετάζων."
ἄσωτον ᾔτει μνᾶν· πυθομένου δὲ διὰ τί τοὺς μὲν ἄλλους ὀβολὸν
αἰτεῖ, αὐτὸν δὲ μνᾶν, "ὅτι," εἶπε, "παρὰ μὲν τῶν ἄλλων πάλιν
ἐλπίζω λαβεῖν, παρὰ δὲ σοῦ θεῶν ἐν γούνασι κεῖται εἰ πάλιν
λήψομαι." ὀνειδιζόμενος ὅτι αὐτὸς αἰτεῖ, Πλάτωνος μὴ αἰτοῦντος,
"κἀκεῖνος," εἶπεν, "αἰτεῖ, ἀλλ' (Od. α 157, δ 70)

ἄγχι σχὼν κεφαλήν, ἵνα μὴ πευθοίαθ' οἱ ἄλλοι."

ἰδὼν τοξότην ἀφυῆ παρὰ τὸν σκοπὸν ἐκάθισεν, εἰπών, "ἵνα μὴ
πληγῶ." τοὺς ἐρῶντας ἔφη πρὸς ἡδονὴν ἀτυχεῖν.
68

Ἐρωτηθεὶς εἰ κακὸς ὁ θάνατος, "πῶς," εἶπε, "κακός, οὗ
παρόντος οὐκ αἰσθανόμεθα;" πρὸς Ἀλέξανδρον ἐπιστάντα καὶ
εἰπόντα, "οὐ φοβῇ με;", "τί γάρ," εἶπεν, "εἶ; ἀγαθὸν ἢ
κακόν;" τοῦ δὲ εἰπόντος, "ἀγαθόν," "τίς οὖν," εἶπε, "τὸ
ἀγαθὸν φοβεῖται;" τὴν παιδείαν εἶπε τοῖς μὲν νέοις σωφροσύνην,
τοῖς δὲ πρεσβυτέροις παραμυθίαν, τοῖς δὲ πένησι πλοῦτον, τοῖς
δὲ πλουσίοις κόσμον εἶναι. πρὸς Διδύμωνα τὸν μοιχὸν ἰατρεύοντά
ποτε κόρης ὀφθαλμόν, "ὅρα," φησί, "μὴ τὸν ὀφθαλμὸν τῆς
παρθένου θεραπεύων τὴν κόρην φθείρῃς." εἰπόντος τινὸς ὅτι
ὑπὸ τῶν φίλων ἐπιβουλεύεται, "καὶ τί δεῖ πράττειν," ἔφη, "εἰ
δεήσει τοῖς φίλοις καὶ τοῖς ἐχθροῖς ὁμοίως χρῆσθαι;"

69

Ἐρωτηθεὶς τί κάλλιστον ἐν ἀνθρώποις, ἔφη, "παρρησία."
εἰσελθὼν εἰς διδασκάλου καὶ Μούσας μὲν ἰδὼν πολλάς, μαθητὰς
δὲ ὀλίγους, "σὺν θεοῖς," ἔφη, "διδάσκαλε, πολλοὺς μαθητὰς
ἔχεις." εἰώθει δὲ πάντα ποιεῖν ἐν τῷ μέσῳ, καὶ τὰ Δήμητρος
καὶ τὰ Ἀφροδίτης. καὶ τοιούτους τινὰς ἠρώτα λόγους· εἰ τὸ
ἀριστᾶν μηδὲν εἴη ἄτοπον, οὐδ' ἐν ἀγορᾷ ἐστιν ἄτοπον· οὐκ ἔστι
δ' ἄτοπον τὸ ἀριστᾶν· οὐδ' ἐν ἀγορᾷ ἄρα ἐστὶν ἄτοπον. χειρουργῶν
δ' ἐν μέσῳ συνεχές, "εἴθε ἦν," ἔλεγε, "καὶ τὴν κοιλίαν παρα-
τριψάμενον τοῦ λιμοῦ παύσασθαι·" ἀναφέρεται δὲ καὶ ἄλλα εἰς
αὐτόν, ἃ μακρὸν ἂν εἴη καταλέγειν πολλὰ ὄντα.

70

Διττὴν δ' ἔλεγε εἶναι τὴν ἄσκησιν, τὴν μὲν ψυχικήν, τὴν δὲ
σωματικήν· ταύτην καθ' ἣν ἐν γυμνασίᾳ συνεχεῖς γινόμεναι
φαντασίαι εὐλυσίαν πρὸς τὰ τῆς ἀρετῆς ἔργα παρέχονται. εἶναι
δ' ἀτελῆ τὴν ἑτέραν χωρὶς τῆς ἑτέρας, οὐδὲν ἧττον εὐεξίας καὶ
ἰσχύος ἐν τοῖς προσήκουσι γενομένης, ὡς περὶ τὴν ψυχὴν καὶ
περὶ τὸ σῶμα. παρετίθετο δὲ τεκμήρια τοῦ ῥᾳδίως ἀπὸ τῆς
γυμνασίας ἐν τῇ ἀρετῇ καταγίνεσθαι· ὁρᾶν τε γὰρ ἔν τε ταῖς
τέχναις βαναύσοις καὶ ταῖς ἄλλαις οὐ τὴν τυχοῦσαν ὀξυχειρίαν
τοὺς τεχνίτας ἀπὸ τῆς μελέτης πεποιημένους τούς τ' αὐλητὰς καὶ
τοὺς ἀθλητὰς ὅσον ὑπερφέρουσιν ἑκάτεροι τῇ ἰδίᾳ πονήσει τῇ
συνεχεῖ, καὶ ὡς οὗτοι εἰ μετήνεγκαν τὴν ἄσκησιν καὶ ἐπὶ τὴν
ψυχήν, οὐκ ἂν ἀνωφελῶς καὶ ἀτελῶς ἐμόχθουν.

71

Οὐδέν γε μὴν ἔλεγε τὸ παράπαν ἐν τῷ βίῳ χωρὶς ἀσκήσεως
κατορθοῦσθαι, δυνατὴν δὲ ταύτην πᾶν ἐκνικῆσαι. δέον οὖν ἀντὶ
τῶν ἀχρήστων πόνων τοὺς κατὰ φύσιν ἑλομένους ζῆν εὐδαιμόνως,
παρὰ τὴν ἄνοιαν κακοδαιμονοῦσι. καὶ γὰρ αὐτῆς τῆς ἡδονῆς ἡ
καταφρόνησις ἡδυτάτη προμελετηθεῖσα, καὶ ὥσπερ οἱ συνεθι-
σθέντες ἡδέως ζῆν, ἀηδῶς ἐπὶ τοὐναντίον μετίασιν, οὕτως οἱ
τοὐναντίον ἀσκηθέντες ἥδιον αὐτῶν τῶν ἡδονῶν καταφρονοῦσι.
τοιαῦτα διελέγετο καὶ ποιῶν ἐφαίνετο, ὄντως νόμισμα παραχαράτ-
των, μηδὲν οὕτω τοῖς κατὰ νόμον ὡς τοῖς κατὰ φύσιν διδούς· τὸν
αὐτὸν χαρακτῆρα τοῦ βίου λέγων διεξάγειν ὅνπερ καὶ Ἡρακλῆς,
μηδὲν ἐλευθερίας προκρίνων.

72

Πάντα τῶν σοφῶν εἶναι λέγων καὶ τοιούτους λόγους ἐρωτῶν
οἵους ἄνω προειρήκαμεν· πάντα τῶν θεῶν ἐστι· φίλοι δὲ τοῖς
σοφοῖς οἱ θεοί· κοινὰ δὲ τὰ τῶν φίλων· πάντα ἄρα τῶν σοφῶν.
περί τε τοῦ νόμου ὅτι χωρὶς αὐτοῦ οὐχ οἷόν τε πολιτεύεσθαι· οὐ
γάρ φησιν ἄνευ πόλεως ὄφελός τι εἶναι ἀστείου· ἀστεῖον δὲ ἡ
πόλις· νόμου δὲ ἄνευ πόλεως οὐδὲν ὄφελος· ἀστεῖον ἄρα ὁ νόμος.
εὐγενείας δὲ καὶ δόξας καὶ τὰ τοιαῦτα πάντα διέπαιζε, προκοσμή-
ματα κακίας εἶναι λέγων· μόνην τε ὀρθὴν πολιτείαν εἶναι τὴν ἐν
κόσμῳ. ἔλεγε δὲ καὶ κοινὰς εἶναι δεῖν τὰς γυναῖκας, γάμον μηδὲ
ὀνομάζων, ἀλλὰ τὸν πείσαντα τῇ πεισθείσῃ συνεῖναι· κοινοὺς δὲ
διὰ τοῦτο καὶ τοὺς υἱέας.

73

Μηδέν τε ἄτοπον εἶναι ἐξ ἱεροῦ τι λαβεῖν ἢ τῶν ζῴων τινὸς
γεύσασθαι· μηδ' ἀνόσιον εἶναι τὸ καὶ τῶν ἀνθρωπείων κρεῶν
ἅψασθαι, ὡς δῆλον ἐκ τῶν ἀλλοτρίων ἐθῶν· καὶ τῷ ὀρθῷ λόγῳ
πάντ' ἐν πᾶσι καὶ διὰ πάντων εἶναι λέγων. καὶ γὰρ ἐν τῷ ἄρτῳ
κρέας εἶναι καὶ ἐν τῷ λαχάνῳ ἄρτον, καὶ τῶν σωμάτων τῶν
λοιπῶν ἐν πᾶσι διά τινων ἀδήλων πόρων [καὶ] ὄγκων εἰσκρινο-
μένων καὶ συνατμιζομένων, ὡς δῆλον ἐν τῷ Θυέστῃ ποιεῖ, εἴ γ'
αὐτοῦ αἱ τραγῳδίαι καὶ μὴ Φιλίσκου τοῦ Αἰγινήτου ἐκείνου
γνωρίμου ἢ Πασιφῶντος τοῦ Λουκιανοῦ, ὅν φησι Φαβωρῖνος ἐν
Παντοδαπῇ ἱστορίᾳ (FHG iii. 582 sq.) μετὰ τὴν τελευτὴν αὐτοῦ
συγγράψαι. μουσικῆς τε καὶ γεωμετρικῆς καὶ ἀστρολογίας καὶ
τῶν τοιούτων ἀμελεῖν, ὡς ἀχρήστων καὶ οὐκ ἀναγκαίων.

74

Εὐστοχώτατος δ' ἐγένετο ἐν ταῖς ἀπαντήσεσι τῶν λόγων, ὡς
δῆλον ἐξ ὧν προειρήκαμεν.

Καὶ πρᾶσιν ἤνεγκε γενναιότατα· πλέων γὰρ εἰς Αἴγιναν καὶ
πειραταῖς ἁλοὺς ὧν ἦρχε Σκίρπαλος, εἰς Κρήτην ἀπαχθεὶς ἐπι-
πράσκετο· καὶ τοῦ κήρυκος ἐρωτῶντος τί οἶδε ποιεῖν, ἔφη,
"ἀνθρώπων ἄρχειν." ὅτε καὶ δείξας τινὰ Κορίνθιον εὐπάρυφον,
τὸν προειρημένον Ξενιάδην, ἔφη, "τούτῳ με πώλει· οὗτος δεσπό-
του χρῄζει." ὠνεῖται δὴ αὐτὸν ὁ Ξενιάδης καὶ ἀπαγαγὼν εἰς τὴν
Κόρινθον ἐπέστησε τοῖς ἑαυτοῦ παιδίοις καὶ πᾶσαν ἐνεχείρισε
τὴν οἰκίαν. ὁ δὲ οὕτως αὐτὴν ἐν πᾶσι διετίθει, ὥστε ἐκεῖνος
περιιὼν ἔλεγεν, "ἀγαθὸς δαίμων εἰς τὴν οἰκίαν μου εἰσελήλυθε."

75

Φησὶ δὲ Κλεομένης ἐν τῷ ἐπιγραφομένῳ Παιδαγωγικῷ τοὺς
γνωρίμους λυτρώσασθαι αὐτὸν θελῆσαι, τὸν δ' εὐήθεις αὐτοὺς
εἰπεῖν· οὐδὲ γὰρ τοὺς λέοντας δούλους εἶναι τῶν τρεφόντων, ἀλλὰ
τοὺς τρέφοντας τῶν λεόντων. δούλου γὰρ τὸ φοβεῖσθαι, τὰ δὲ
θηρία φοβερὰ τοῖς ἀνθρώποις εἶναι. θαυμαστὴ δέ τις ἦν περὶ
τὸν ἄνδρα πειθώ, ὥστε πάνθ' ὁντινοῦν ῥᾳδίως αἱρεῖν τοῖς λόγοις.
λέγεται γοῦν Ὀνησίκριτόν τινα Αἰγινήτην πέμψαι εἰς τὰς Ἀθήνας
δυοῖν ὄντοιν υἱοῖν τὸν ἕτερον Ἀνδροσθένην, ὃν ἀκούσαντα τοῦ
Διογένους αὐτόθι προσμεῖναι· τὸν δ' ἐπ' αὐτὸν καὶ τὸν ἕτερον
ἀποστεῖλαι τὸν πρεσβύτερον Φιλίσκον τὸν προειρημένον, ὁμοίως

76δὲ καὶ τὸν Φιλίσκον κατασχεθῆναι. τὸ τρίτον αὐτὸν ἀφικόμενον
μηδὲν ἧττον συνεῖναι τοῖς παισὶ φιλοσοφοῦντα. τοιαύτη τις
προσῆν ἴυγξ τοῖς Διογένους λόγοις. ἤκουσε δ' αὐτοῦ καὶ Φωκίων
ὁ ἐπίκλην χρηστὸς καὶ Στίλπων ὁ Μεγαρεὺς καὶ ἄλλοι πλείους
ἄνδρες πολιτικοί.

Λέγεται δὲ πρὸς τὰ ἐνενήκοντα ἔτη βιοὺς τελευτῆσαι. περὶ
δὲ τοῦ θανάτου διάφοροι λέγονται λόγοι· οἱ μὲν γὰρ πολύποδα
φαγόντα ὠμὸν χολερικῇ ληφθῆναι καὶ ὧδε τελευτῆσαι· οἱ δὲ τὸ
πνεῦμα συγκρατήσαντα, ὧν ἐστι καὶ Κερκιδᾶς ὁ Μεγαλοπολίτης
[ἢ Κρής], λέγων ἐν τοῖς μελιάμβοις οὕτως (Powell 1)·

οὐ μὰν ὁ πάρος γα Σινωπεὺς
τῆνος ὁ βακτροφόρας,
διπλείματος, αἰθεριβόσκας,

77

ἀλλ' ἀνέβα
χεῖλος ποτ' ὀδόντας ἐρείσας
καὶ τὸ πνεῦμα συνδακών·
Ζανὸς γόνος ἦς γὰρ ἀλαθέως
οὐράνιός τε κύων.

Ἄλλοι φασὶ πολύπουν κυσὶ συμμερίσασθαι βουλόμενον οὕτω
δηχθῆναι τοῦ ποδὸς τὸν τένοντα καὶ καταστρέψαι. οἱ μέντοι
γνώριμοι αὐτοῦ, καθά φησιν Ἀντισθένης ἐν Διαδοχαῖς (FGrH
508 F 7), εἴκαζον τὴν τοῦ πνεύματος συγκράτησιν. ἐτύγχανε μὲν
γὰρ διάγων ἐν τῷ Κρανείῳ τῷ πρὸ τῆς Κορίνθου γυμνασίῳ. κατὰ
δὲ τὸ ἔθος ἧκον οἱ γνώριμοι καὶ αὐτὸν καταλαμβάνουσιν ἐγκε-
καλυμμένον· οὐ δὴ εἴκασαν αὐτὸν κοιμᾶσθαι, οὐ γὰρ ἦν τις
νυσταλέος καὶ ὑπνηλός· ὅθεν, ἀποπετάσαντες τὸν τρίβωνα ἔκπνουν
αὐτὸν καταλαμβάνουσι καὶ ὑπέλαβον τοῦτο πρᾶξαι λοιπὸν βουλό-
μενον ὑπεξελθεῖν τοῦ βίου.

78

Ἔνθα καὶ στάσις, ὥς φασιν, ἐγένετο τῶν γνωρίμων, τίνες
αὐτὸν θάψωσιν· ἀλλὰ καὶ μέχρι χειρῶν ἦλθον. ἀφικομένων δὲ
τῶν πατέρων καὶ τῶν ὑπερεχόντων, ὑπὸ τούτοις ταφῆναι τὸν
ἄνδρα παρὰ τῇ πύλῃ τῇ φερούσῃ εἰς Ἰσθμόν. ἐπέστησάν τ' αὐτῷ
κίονα καὶ ἐπ' αὐτῷ λίθου Παρίου κύνα. ὕστερον δὲ καὶ οἱ πολῖται
αὐτοῦ χαλκαῖς εἰκόσιν ἐτίμησαν αὐτὸν καὶ ἐπέγραψαν οὕτω
(A. Pal. xvi. 334)·

γηράσκει καὶ χαλκὸς ὑπὸ χρόνου, ἀλλὰ σὸν οὔτι

κῦδος ὁ πᾶς αἰών, Διόγενες, καθελεῖ·

μοῦνος ἐπεὶ βιοτᾶς αὐτάρκεα δόξαν ἔδειξας

θνατοῖς καὶ ζωᾶς οἶμον ἐλαφροτάταν.

79

Ἔστι καὶ ἡμῶν ἐν τῷ προκελευσματικῷ μέτρῳ (A. Pal.
vii. 116)·

{α.} Διόγενες, ἄγε λέγε τίς ἔλαβέ σε μόρος

ἐς Ἄϊδος. {Δ.} ἔλαβέ με κυνὸς ἄγριον ὀδάξ.

Ἔνιοι δέ φασι τελευτῶντα αὐτὸν [καὶ] ἐντείλασθαι ἄταφον
ῥῖψαι ὡς πᾶν θηρίον αὐτοῦ μετάσχοι, ἢ εἴς γε βόθρον συνῶσαι
καὶ ὀλίγην κόνιν ἐπαμῆσαι (οἱ δέ, εἰς τὸν Ἰλισσὸν ἐμβαλεῖν)
ἵνα τοῖς ἀδελφοῖς χρήσιμος γένηται.

Δημήτριος δ' ἐν τοῖς Ὁμωνύμοις φησὶ τῆς αὐτῆς ἡμέρας
Ἀλέξανδρον μὲν ἐν Βαβυλῶνι, Διογένην δ' ἐν Κορίνθῳ τελευτῆσαι.
ἦν δὲ γέρων κατὰ τὴν τρίτην καὶ δεκάτην καὶ ἑκατοστὴν Ὀλυμ-
πιάδα.

80

Φέρεται δ' αὐτοῦ βιβλία τάδε· διάλογοι·

Κεφαλίων,
Ἰχθύας,
Κολοιός,
Πόρδαλος,
Δῆμος Ἀθηναίων,
Πολιτεία,
Τέχνη ἠθική,
Περὶ πλούτου,
Ἐρωτικός,
Θεόδωρος,
Ὑψίας,
Ἀρίσταρχος,
Περὶ θανάτου.

Ἐπιστολαί.

Τραγῳδίαι ἑπτά·

Ἑλένη,
Θυέστης,
Ἡρακλῆς,
Ἀχιλλεύς,
Μήδεια,
Χρύσιππος,
Οἰδίπους.

Σωσικράτης δ' ἐν τῷ πρώτῳ τῆς Διαδοχῆς (FHG iv. 503) καὶ
Σάτυρος ἐν τῷ τετάρτῳ τῶν Βίων (FHG iii. 164) οὐδὲν εἶναι
Διογένους φασί· τά τε τραγῳδάριά φησιν ὁ Σάτυρος Φιλίσκου
εἶναι τοῦ Αἰγινήτου, γνωρίμου τοῦ Διογένους. Σωτίων δ' ἐν
τῷ ἑβδόμῳ ταῦτα μόνα φησὶ Διογένους εἶναι· Περὶ ἀρετῆς, Περὶ
ἀγαθοῦ, Ἐρωτικόν, Πτωχόν, Τολμαῖον, Πόρδαλον, Κάσανδρον,
Κεφαλίωνα, Φιλίσκον, Ἀρίσταρχον, Σίσυφον, Γανυμήδην, Χρείας,
Ἐπιστολάς.

81

Γεγόνασι δὲ Διογένεις πέντε· πρῶτος Ἀπολλωνιάτης, φυσικός·
ἀρχὴ δ' αὐτῷ τοῦ συγγράμματος ἥδε (DK 64 B 1)· "Λόγου παντὸς
ἀρχόμενον δοκεῖ μοι χρεὼν εἶναι τὴν ἀρχὴν ἀναμφισβήτητον
παρέχεσθαι." δεύτερος Σικυώνιος (FGrH 503 T 1), ὁ γράψας τὰ
περὶ Πελοπόννησον· τρίτος αὐτὸς οὗτος· τέταρτος στωικός, γένος
Σελευκεύς, ὁ καὶ Βαβυλώνιος καλούμενος (SVF iii, p. 210, fg. 2)
διὰ τὴν γειτονίαν· πέμπτος Ταρσεύς, γεγραφὼς περὶ ποιητικῶν
ζητημάτων ἃ λύειν ἐπιχειρεῖ.

Τὸν δὴ φιλόσοφον Ἀθηνόδωρός φησιν ἐν ὀγδόῃ Περιπάτων ἀεὶ
στιλπνὸν φαίνεσθαι διὰ τὸ ἀλείφεσθαι.



ΜΟΝΙΜΟΣ

82

Μόνιμος Συρακόσιος μαθητὴς μὲν Διογένους, οἰκέτης δέ τινος
τραπεζίτου Κορινθίου, καθά φησι Σωσικράτης. πρὸς τοῦτον
συνεχὲς ἀφικνούμενος ὁ Ξενιάδης ὁ τὸν Διογένην ἐωνημένος τὴν
ἀρετὴν αὐτοῦ καὶ τῶν ἔργων καὶ τῶν λόγων διηγούμενος εἰς
ἔρωτα τἀνδρὸς ἐνέβαλε τὸν Μόνιμον. αὐτίκα γὰρ ἐκεῖνος μανίαν
προσποιηθεὶς τό τε κέρμα διερρίπτει καὶ πᾶν τὸ ἐπὶ τῆς τραπέζης
ἀργύριον ἕως αὐτὸν ὁ δεσπότης παρῃτήσατο· καὶ ὃς εὐθέως
Διογένους ἦν. παρηκολούθησε δὲ καὶ Κράτητι τῷ κυνικῷ συχνὰ
καὶ τῶν ὁμοίων εἴχετο, ὅτε καὶ μᾶλλον ὁρῶν αὐτὸν ὁ δεσπότης
ἐδόκει μαίνεσθαι.

83

Ἐγένετο δ' ἀνὴρ ἐλλόγιμος, ὡς καὶ Μένανδρον αὐτοῦ τὸν
κωμικὸν μεμνῆσθαι. ἔν τινι γοῦν τῶν δραμάτων ἐν τῷ Ἱππο-
κόμῳ εἶπεν οὕτως (Kock 249)·

Μόνιμός τις ἦν ἄνθρωπος, ὦ Φίλων, σοφός,
ἀδοξότερος μικρῷ δ'. {Β.} ὁ τὴν πήραν ἔχων;
{Α.} πήρας μὲν οὖν τρεῖς· ἀλλ' ἐκεῖνος ῥῆμά τι
ἐφθέγξατ' οὐδὲν ἐμφερές, μὰ τὸν Δία,
τῷ γνῶθι σαυτόν, οὐδὲ τοῖς βοωμένοις
τούτοις, ὑπὲρ δὲ ταῦθ' ὁ προσαιτῶν καὶ ῥυπῶν·
τὸ γὰρ ὑποληφθὲν τῦφον εἶναι πᾶν ἔφη.

οὗτος μὲν ἐμβριθέστατος ἐγένετο, ὥστε δόξης μὲν καταφρονεῖν,
πρὸς δ' ἀλήθειαν παρορμᾶν.

Γέγραφε δὲ παίγνια σπουδῇ λεληθυίᾳ μεμιγμένα καὶ Περὶ
ὁρμῶν δύο καὶ Προτρεπτικόν.



ΟΝΗΣΙΚΡΙΤΟΣ

84

Ὀνησίκριτος· τοῦτον οἱ μὲν Αἰγινήτην, Δημήτριος δ' ὁ Μάγνης
Ἀστυπαλαιᾶ φησιν εἶναι. καὶ οὗτος τῶν ἐλλογίμων Διογένους
μαθητῶν. ἔοικε δέ τι ὅμοιον πεπονθέναι πρὸς Ξενοφῶντα. ἐκεῖνος
μὲν γὰρ Κύρῳ συνεστράτευσεν, οὗτος δὲ Ἀλεξάνδρῳ· κἀκεῖνος
μὲν Παιδείαν Κύρου, ὁ δὲ πῶς Ἀλέξανδρος ἤχθη γέγραφε· καὶ ὁ
μὲν ἐγκώμιον Κύρου, ὁ δὲ Ἀλεξάνδρου πεποίηκε. καὶ τῇ ἑρμηνείᾳ
δὲ παραπλήσιος, πλὴν ὅτι ὡς ἀπόγραφος ἐξ ἀρχετύπου δευτερεύει.

Γέγονε καὶ Μένανδρος Διογένους μαθητής, ὁ ἐπικαλούμενος
Δρυμός, θαυμαστὴς Ὁμήρου, καὶ Ἡγησίας Σινωπεὺς ὁ Κλοιὸς
ἐπίκλην, καὶ Φιλίσκος ὁ Αἰγινήτης, ὡς προειρήκαμεν.



ΚΡΑΤΗΣ

85

Κράτης Ἀσκώνδου Θηβαῖος. καὶ οὗτος τῶν ἐλλογίμων τοῦ
κυνὸς μαθητῶν. Ἱππόβοτος δέ φησιν οὐ Διογένους αὐτὸν μαθη-
τὴν γεγονέναι, ἀλλὰ Βρύσωνος τοῦ Ἀχαιοῦ. τούτου Παίγνια
φέρεται τάδε (PPF 10 B 4)·

Πήρη τις πόλις ἐστὶ μέσῳ ἐνὶ οἴνοπι τύφῳ,
καλὴ καὶ πίειρα, περίρρυπος, οὐδὲν ἔχουσα,
εἰς ἣν οὔτε τις εἰσπλεῖ ἀνὴρ μωρὸς παράσιτος,
οὔτε λίχνος πόρνης ἐπαγαλλόμενος πυγῇσιν·
ἀλλὰ θύμον καὶ σκόρδα φέρει καὶ σῦκα καὶ ἄρτους,
ἐξ ὧν οὐ πολεμοῦσι πρὸς ἀλλήλους περὶ τούτων,
οὐχ ὅπλα κέκτηνται περὶ κέρματος, οὐ περὶ δόξης.

86

Ἔστι καὶ ἐφημερὶς ἡ θρυλουμένη οὕτως ἔχουσα (PPF 10 B 13)·

τίθει μαγείρῳ μνᾶς δέκ', ἰατρῷ δραχμήν,
κόλακι τάλαντα πέντε, συμβούλῳ καπνόν,
πόρνῃ τάλαντον, φιλοσόφῳ τριώβολον.

Ἐκαλεῖτο δὲ καὶ Θυρεπανοίκτης διὰ τὸ εἰς πᾶσαν εἰσιέναι
οἰκίαν καὶ νουθετεῖν· ἔστιν αὐτοῦ καὶ τόδε (PPF 10 B 8)·

ταῦτ' ἔχω ὅσσ' ἔμαθον καὶ ἐφρόντισα καὶ μετὰ Μουσῶν
σέμν' ἐδάην· τὰ δὲ πολλὰ καὶ ὄλβια τῦφος ἔμαρψεν.

καὶ ὅτι ἐκ φιλοσοφίας αὐτῷ περιγένοιτο (PPF 10 B 18)

θέρμων τε χοῖνιξ καὶ τὸ μηδενὸς μέλειν.

φέρεται δ' αὐτοῦ κἀκεῖνο (PPF 10 B 14)·

ἔρωτα παύει λιμός. εἰ δὲ μή, χρόνος·
ἐὰν δὲ τούτοις μὴ δύνῃ χρῆσθαι, βρόχος.

87

Ἤκμαζε δὲ κατὰ τὴν τρίτην καὶ δεκάτην καὶ ἑκατοστὴν
Ὀλυμπιάδα.

Τοῦτόν φησιν Ἀντισθένης ἐν ταῖς Διαδοχαῖς (FGrH 508 F 8)
θεασάμενον ἔν τινι τραγῳδίᾳ Τήλεφον σπυρίδιον ἔχοντα καὶ τἄλλα
λυπρὸν ᾆξαι ἐπὶ τὴν κυνικὴν φιλοσοφίαν· ἐξαργυρισάμενόν τε τὴν
οὐσίαν-καὶ γὰρ ἦν τῶν ἐπιφανῶν-ἀθροίσαντα πρὸς τὰ [ἑκατὸν]
διακόσια τάλαντα, τοῖς πολίταις ἀνεῖναι ταῦτα. αὐτὸν δὲ καρ-
τερῶς οὕτω φιλοσοφεῖν ὡς καὶ Φιλήμονα τὸν κωμικὸν αὐτοῦ
μεμνῆσθαι. φησὶ γοῦν (Kock 146)·

καὶ τοῦ θέρους μὲν εἶχεν ἱμάτιον δασύ,
ἵν' ἐγκρατὴς ᾖ, τοῦ δὲ χειμῶνος ῥάκος.

φησὶ δὲ Διοκλῆς πεῖσαι αὐτὸν Διογένην τὴν οὐσίαν μηλόβοτον
ἀνεῖναι καὶ εἴ τι ἀργύριον εἴη, εἰς θάλατταν βαλεῖν.
88

Καὶ Κράτητος μέν, φησίν, ὁ οἶκος ὑπ' Ἀλεξάνδρου, Ἱππαρχίας
δὲ ὑπὸ Φιλίππου. πολλάκις τε τῇ βακτηρίᾳ τῶν συγγενῶν τινας
προσιόντας καὶ ἀποτρέποντας ἐδίωκε, καὶ ἦν γενναῖος. φησὶ δὲ
Δημήτριος ὁ Μάγνης τραπεζίτῃ τινὶ παρακαταθέσθαι τἀργύριον,
συνθέμενον, εἰ μὲν οἱ παῖδες ἰδιῶται γενηθεῖεν, αὐτοῖς ἀποδοῦναι·
εἰ δὲ φιλόσοφοι, τῷ δήμῳ διανεῖμαι· μηδενὸς γὰρ ἐκείνους δεήσε-
σθαι φιλοσοφοῦντας. Ἐρατοσθένης (FGrH 241 F 21) δέ φησιν
ἐξ Ἱππαρχίας, περὶ ἧς λέξομεν, γενομένου παιδὸς αὐτῷ ὄνομα
Πασικλέους, ὅτ' ἐξ ἐφήβων ἐγένετο, ἀγαγεῖν αὐτὸν ἐπ' οἴκημα

89παιδίσκης καὶ φάναι τοῦτον αὐτῷ πατρῷον εἶναι τὸν γάμον· τοὺς
δὲ τῶν μοιχευόντων τραγικούς, <οὓς> φυγάς τε καὶ φόνους ἔχειν
ἔπαθλον· τοὺς τῶν ἑταίραις προσιόντων κωμικούς· ἐξ ἀσωτίας γὰρ
καὶ μέθης μανίαν ἀπεργάζεσθαι.

Τούτου γέγονε Πασικλῆς ἀδελφός, μαθητὴς Εὐκλείδου.

Χάριεν δ' αὐτοῦ Φαβωρῖνος ἐν τῷ δευτέρῳ τῶν Ἀπομνημονευ-
μάτων (FHG iii. 579) φέρει. φησὶ γάρ· παρακαλῶν περί του τὸν
γυμνασίαρχον, τῶν ἰσχίων αὐτοῦ ἥπτετο· ἀγανακτοῦντος δέ, ἔφη,
"τί γάρ; οὐχὶ καὶ ταῦτα σά ἐστι καθάπερ καὶ τὰ γόνατα;"
ἔλεγέ τ' ἀδύνατον εἶναι ἀδιάπτωτον εὑρεῖν, ἀλλ' ὥσπερ ἐν ῥοιᾷ
καὶ σαπρόν τινα κόκκον εἶναι. Νικόδρομον ἐξερεθίσας τὸν
κιθαρῳδὸν ὑπωπιάσθη· προσθεὶς οὖν πιττάκιον τῷ μετώπῳ

90ἐπέγραψε, "Νικόδρομος ἐποίει." τὰς πόρνας ἐπίτηδες ἐλοιδόρει,
συγγυμνάζων ἑαυτὸν πρὸς τὰς βλασφημίας.

Δημήτριον τὸν Φαληρέα πέμψαντα αὐτῷ ἄρτους καὶ οἶνον
ὠνείδισεν εἰπών, "εἴθε γὰρ αἱ κρῆναι καὶ ἄρτους ἔφερον."
δῆλον οὖν ὡς ὕδωρ ἔπινεν. ὑπὸ τῶν Ἀθήνησιν ἀστυνόμων ἐπιτιμη-
θεὶς ὅτι σινδόνα ἠμφίεστο, ἔφη, "καὶ Θεόφραστον ὑμῖν δείξω
σινδόνα περιβεβλημένον·" ἀπιστούντων δέ, ἀπήγαγεν ἐπὶ κουρεῖον
καὶ ἔδειξε κειρόμενον. ἐν Θήβαις ὑπὸ τοῦ γυμνασιάρχου μαστιγω-
θείς-οἱ δέ, ἐν Κορίνθῳ ὑπ' Εὐθυκράτους-καὶ ἑλκόμενος τοῦ
ποδὸς ἐπέλεγεν ἀφροντιστῶν (Il. Α 591),

ἕλκε ποδὸς τεταγὼν διὰ βηλοῦ θεσπεσίοιο.

91Διοκλῆς δέ φησιν ἑλχθῆναι αὐτὸν ὑπὸ Μενεδήμου τοῦ Ἐρετρικοῦ.
ἐπειδὴ γὰρ εὐπρεπὴς ἦν καὶ ἐδόκει χρησιμεύειν Ἀσκληπιάδῃ τῷ
Φλιασίῳ, ἁψάμενος αὐτοῦ τῶν μηρῶν ὁ Κράτης ἔφη, "ἔνδον
Ἀσκληπιάδης." ἐφ' ᾧ δυσχεράναντα τὸν Μενέδημον ἕλκειν αὐτόν,
τὸν δὲ τοῦτο ἐπιλέγειν.

Ζήνων δ' ὁ Κιτιεὺς ἐν ταῖς Χρείαις καὶ κῴδιον αὐτόν φησί
ποτε προσράψαι τῷ τρίβωνι ἀνεπιστρεπτοῦντα. ἦν δὲ καὶ τὴν
ὄψιν αἰσχρὸς καὶ γυμναζόμενος ἐγελᾶτο. εἰώθει δὲ λέγειν ἐπαίρων
τὰς χεῖρας, "θάρρει, Κράτης, ὑπὲρ ὀφθαλμῶν καὶ τοῦ λοιποῦ

92σώματος· τούτους δ' ὄψει τοὺς καταγελῶντας, ἤδη καὶ συνεσπα-
σμένους ὑπὸ νόσου καί σε μακαρίζοντας, αὑτοὺς δὲ καταμεμφομένους
ἐπὶ τῇ ἀργίᾳ." ἔλεγε δὲ μέχρι τούτου δεῖν φιλοσοφεῖν, μέχρι ἂν
δόξωσιν οἱ στρατηγοὶ εἶναι ὀνηλάται. ἐρήμους ἔλεγε τοὺς μετὰ
κολάκων ὄντας ὥσπερ τοὺς μόσχους ἐπειδὰν μετὰ λύκων ὦσιν·
οὔτε γὰρ ἐκείνοις τοὺς προσήκοντας οὔτε τούτοις συνεῖναι, ἀλλὰ
τοὺς ἐπιβουλεύοντας. συναισθανόμενος ὅτι ἀποθνήσκει, ἐπῇδε
πρὸς ἑαυτὸν λέγων (PPF 10 B 9),

στείχεις δή, φίλε κυρτών,
[βαίνεις] εἰς Ἀίδαο δόμους [κυφὸς ὥρην διὰ γῆρας].

93

Πρὸς Ἀλέξανδρον πυθόμενον εἰ βούλεται αὐτοῦ τὴν πατρίδα
ἀνορθωθῆναι, ἔφη, "καὶ τί δεῖ; πάλιν γὰρ ἴσως Ἀλέξανδρος
ἄλλος αὐτὴν κατασκάψει." ἔχειν δὲ πατρίδα ἀδοξίαν καὶ πενίαν
ἀνάλωτα τῇ τύχῃ καὶ Διογένους εἶναι πολίτης ἀνεπιβουλεύτου
φθόνῳ. μέμνηται δὲ αὐτοῦ καὶ Μένανδρος ἐν Διδύμαις οὕτως
(Kock 117, 118)·

συμπεριπατήσεις γὰρ τρίβων' ἔχουσ' ἐμοί,
ὥσπερ Κράτητι τῷ κυνικῷ ποθ' ἡ γυνή,
καὶ θυγατέρ' ἐξέδωκ' ἐκεῖνος, ὡς ἔφη
αὐτός, ἐπὶ πείρᾳ δοὺς τριάκονθ' ἡμέρας.

Μαθηταὶ δ' αὐτοῦ·



ΜΗΤΡΟΚΛΗΣ

94

Μητροκλῆς, ἀδελφὸς Ἱππαρχίας, ὃς πρότερον ἀκούων Θεο-
φράστου τοῦ περιπατητικοῦ τοσοῦτον διέφθαρτο ὥστε ποτὲ
μελετῶν καὶ μεταξύ πως ἀποπαρδὼν ὑπ' ἀθυμίας οἴκοι κατά-
κλειστος ἦν, ἀποκαρτερεῖν βουλόμενος. μαθὼν δὴ ὁ Κράτης
εἰσῆλθε πρὸς αὐτὸν παρακληθεὶς καὶ θέρμους ἐπίτηδες βεβρωκὼς
ἔπειθε μὲν αὐτὸν καὶ διὰ τῶν λόγων μηδὲν φαῦλον πεποιηκέναι·
τέρας γὰρ ἂν γεγονέναι εἰ μὴ καὶ τὰ πνεύματα κατὰ φύσιν
ἀπεκρίνετο· τέλος δὲ καὶ ἀποπαρδὼν ἀνέρρωσεν αὐτόν, ἀφ'
ὁμοιότητος τῶν ἔργων παραμυθησάμενος. τοὐντεῦθεν ἤκουεν
αὐτοῦ καὶ ἐγένετο ἀνὴρ ἱκανὸς ἐν φιλοσοφίᾳ.

95

Οὗτος τὰ ἑαυτοῦ συγγράμματα κατακαίων, ὥς φησιν Ἑκάτων
ἐν πρώτῳ Χρειῶν (Gomoll, fg. 23), ἐπέλεγε (N2 Adesp. 285)·

τάδ' ἔστ' ὀνείρων νερτέρων φαντάσματα,

[οἷον λῆρος]· οἱ δ', ὅτι τὰς Θεοφράστου ἀκροάσεις καταφλέγων
ἐπέλεγε,

Ἥφαιστε, πρόμολ' ὧδε, πόλις νύ τι σεῖο χατίζει.

οὗτος ἔλεγε τῶν πραγμάτων τὰ μὲν ἀργυρίου ὠνητὰ εἶναι, οἷον
οἰκίαν· τὰ δὲ χρόνου καὶ ἐπιμελείας, ὡς παιδείαν. τὸν πλοῦτον
βλαβερόν, εἰ μή τις ἀξίως αὐτῷ χρῷτο.

Ἐτελεύτα δὲ ὑπὸ γήρως ἑαυτὸν πνίξας.

Μαθηταὶ δ' αὐτοῦ Θεόμβροτος καὶ Κλεομένης, Θεομβρότου
Δημήτριος ὁ Ἀλεξανδρεύς, Κλεομένους Τίμαρχος Ἀλεξανδρεὺς
καὶ Ἐχεκλῆς Ἐφέσιος· οὐ μὴν ἀλλὰ καὶ Ἐχεκλῆς Θεομβρότου
διήκουσεν, οὗ Μενέδημος, περὶ οὗ λέξομεν. ἐγένετο καὶ Μένιπ-
πος Σινωπεὺς ἐν αὐτοῖς ἐπιφανής.



ΙΠΠΑΡΧΙΑ

96

Ἐθηράθη δὲ τοῖς λόγοις καὶ ἡ ἀδελφὴ τοῦ Μητροκλέους
Ἱππαρχία. Μαρωνεῖται δ' ἦσαν ἀμφότεροι.

Καὶ ἤρα τοῦ Κράτητος καὶ τῶν λόγων καὶ τοῦ βίου, οὐδενὸς
τῶν μνηστευομένων ἐπιστρεφομένη, οὐ πλούτου, οὐκ εὐγενείας,
οὐ κάλλους· ἀλλὰ πάντ' ἦν Κράτης αὐτῇ. καὶ δὴ καὶ ἠπείλει τοῖς
γονεῦσιν ἀναιρήσειν αὑτήν, εἰ μὴ τούτῳ δοθείη. Κράτης μὲν οὖν
παρακαλούμενος ὑπὸ τῶν γονέων αὐτῆς ἀποτρέψαι τὴν παῖδα,
πάντ' ἐποίει, καὶ τέλος μὴ πείθων, ἀναστὰς καὶ ἀποθέμενος τὴν
ἑαυτοῦ σκευὴν ἀντικρὺ αὐτῆς ἔφη, "ὁ μὲν νυμφίος οὗτος, ἡ δὲ
κτῆσις αὕτη, πρὸς ταῦτα βουλεύου· οὐδὲ γὰρ ἔσεσθαι κοινωνός,
εἰ μὴ καὶ τῶν αὐτῶν ἐπιτηδευμάτων γενηθείης."

97

Εἵλετο ἡ παῖς καὶ ταὐτὸν ἀναλαβοῦσα σχῆμα συμπεριῄει
τἀνδρὶ καὶ ἐν τῷ φανερῷ συνεγίνετο καὶ ἐπὶ τὰ δεῖπνα ἀπῄει.
ὅτε καὶ πρὸς Λυσίμαχον εἰς τὸ συμπόσιον ἦλθεν, ἔνθα Θεόδωρον
τὸν ἐπίκλην Ἄθεον ἐπήλεγξε, σόφισμα προτείνασα τοιοῦτον· ὃ
ποιῶν Θεόδωρος οὐκ ἂν ἀδικεῖν λέγοιτο, οὐδ' Ἱππαρχία ποιοῦσα
τοῦτο ἀδικεῖν λέγοιτ' ἄν· Θεόδωρος δὲ τύπτων ἑαυτὸν οὐκ ἀδικεῖ,
οὐδ' ἄρα Ἱππαρχία Θεόδωρον τύπτουσα ἀδικεῖ. ὁ δὲ πρὸς μὲν τὸ
λεχθὲν οὐδὲν ἀπήντησεν, ἀνέσυρε δ' αὐτῆς θοἰμάτιον· ἀλλ' οὔτε

98κατεπλάγη Ἱππαρχία οὔτε διεταράχθη ὡς γυνή. ἀλλὰ καὶ εἰπόν-
τος αὐτῇ, "αὕτη ἐστὶν (E. Ba. 1236)

ἡ τὰς παρ' ἱστοῖς ἐκλιποῦσα κερκίδας;",

"ἐγώ," φησίν, "εἰμί, Θεόδωρε· ἀλλὰ μὴ κακῶς σοι δοκῶ βεβου-
λεῦσθαι περὶ αὑτῆς, εἰ, τὸν χρόνον ὃν ἔμελλον ἱστοῖς προσανα-
λώσειν, τοῦτον εἰς παιδείαν κατεχρησάμην;" καὶ ταῦτα μὲν καὶ
ἄλλα μυρία τῆς φιλοσόφου.

Φέρεται δὲ τοῦ Κράτητος βιβλίον Ἐπιστολαί, ἐν αἷς ἄριστα
φιλοσοφεῖ, τὴν λέξιν ἔστιν ὅτε παραπλήσιος Πλάτωνι. γέγραφε
καὶ τραγῳδίας ὑψηλότατον ἐχούσας φιλοσοφίας χαρακτῆρα, οἷόν
ἐστι κἀκεῖνο (N2 pp. 809 sq.)·

οὐχ εἷς πάτρας μοι πύργος, οὐ μία στέγη,
πάσης δὲ χέρσου καὶ πόλισμα καὶ δόμος
ἕτοιμος ἡμῖν ἐνδιαιτᾶσθαι πάρα.

Ἐτελεύτησε δὲ γηραιὸς καὶ ἐτάφη ἐν Βοιωτίᾳ.


ΜΕΝΙΠΠΟΣ

99

Μένιππος, καὶ οὗτος κυνικός, τὸ ἀνέκαθεν ἦν Φοῖνιξ, δοῦλος,
ὥς φησιν Ἀχαϊκὸς ἐν Ἠθικοῖς. Διοκλῆς δὲ καὶ τὸν δεσπότην
αὐτοῦ Ποντικὸν εἶναι καὶ Βάτωνα καλεῖσθαι. ἀτηρότερον δ'
αἰτῶν ὑπὸ φιλαργυρίας ἴσχυσε Θηβαῖος γενέσθαι.

Φέρει μὲν οὖν σπουδαῖον οὐδέν· τὰ δὲ βιβλία αὐτοῦ πολλοῦ
καταγέλωτος γέμει καί τι ἴσον τοῖς Μελεάγρου τοῦ κατ' αὐτὸν
γενομένου.

Φησὶ δ' Ἕρμιππος (FHG iii. 45) ἡμεροδανειστὴν αὐτὸν
γεγονέναι καὶ καλεῖσθαι· καὶ γὰρ ναυτικῷ τόκῳ δανείζειν καὶ

100ἐξενεχυριάζειν, ὥστε πάμπλειστα χρήματα ἀθροίζειν· τέλος δ'
ἐπιβουλευθέντα πάντων στερηθῆναι καὶ ὑπ' ἀθυμίας βρόχῳ τὸν
βίον μεταλλάξαι. καὶ ἡμεῖς ἐπαίξαμεν εἰς αὐτόν (App. Anth. v. 41)·

Φοίνικα τὸ γένος, ἀλλὰ Κρητικὸν κύνα,
ἡμεροδανειστήν-τοῦτο γὰρ ἐπεκλῄζετο-

οἶσθα Μένιππον ἴσως.

Θήβησιν οὗτος ὡς διωρύγη ποτὲ
καὶ πάντ' ἀπέβαλεν οὐδ' ἐνόει φύσιν κυνός,

αὑτὸν ἀνεκρέμασεν.

Ἔνιοι δὲ τὰ βιβλί' αὐτοῦ οὐκ αὐτοῦ εἶναι, ἀλλὰ Διονυσίου καὶ
Ζωπύρου τῶν Κολοφωνίων, οἳ τοῦ παίζειν ἕνεκα συγγράφοντες
ἐδίδοσαν αὐτῷ ὡς εὖ δυναμένῳ διαθέσθαι.

101

Γεγόνασι δὲ Μένιπποι ἕξ· πρῶτος ὁ γράψας τὰ περὶ Λυδῶν καὶ
Ξάνθον ἐπιτεμόμενος (FGrH 765 T 7), δεύτερος αὐτὸς οὗτος, τρί-
τος Στρατονικεὺς σοφιστής, Κὰρ τὸ ἀνέκαθεν· τέταρτος ἀνδριαντο-
ποιός, πέμπτος καὶ ἕκτος ζωγράφοι· μέμνηται δ' ἀμφοτέρων
Ἀπολλόδωρος (FGrH 244 F 81).

Τὰ δ' οὖν τοῦ κυνικοῦ βιβλία ἐστὶ δεκατρία,

Νέκυια,
Διαθῆκαι,
Ἐπιστολαὶ κεκομψευμέναι ἀπὸ τῶν θεῶν προσώπου,
Πρὸς τοὺς φυσικοὺς καὶ μαθηματικοὺς καὶ γραμματικοὺς καὶ
Γονὰς Ἐπικούρου καὶ
Τὰς θρησκευομένας ὑπ' αὐτῶν εἰκάδας.

καὶ ἄλλα.


ΜΕΝΕΔΗΜΟΣ

102

Μενέδημος Κωλώτου τοῦ Λαμψακηνοῦ μαθητής. οὗτος, καθά
φησιν Ἱππόβοτος, εἰς τοσοῦτον τερατείας ἤλασεν ὥστε Ἐρινύος
ἀναλαβὼν σχῆμα περιῄει, λέγων ἐπίσκοπος ἀφῖχθαι ἐξ ᾅδου τῶν
ἁμαρτανομένων, ὅπως πάλιν κατιὼν ταῦτα ἀπαγγέλλοι τοῖς ἐκεῖ
δαίμοσιν. ἦν δὲ αὐτῷ ἡ ἐσθὴς αὕτη· χιτὼν φαιὸς ποδήρης, περὶ
αὐτῷ ζώνη φοινικῆ, πῖλος Ἀρκαδικὸς ἐπὶ τῆς κεφαλῆς ἔχων
ἐνυφασμένα τὰ δώδεκα στοιχεῖα, ἐμβάται τραγικοί, πώγων ὑπερ-
μεγέθης, ῥάβδος ἐν τῇ χειρὶ μειλίνη.

103

Καὶ οὗτοι μὲν οἱ βίοι τῶν κυνικῶν ἑκάστου. προσυπογράψομεν
δὲ καὶ τὰ κοινῇ ἀρέσκοντα αὐτοῖς, αἵρεσιν καὶ ταύτην εἶναι
ἐγκρίνοντες τὴν φιλοσοφίαν, οὐ, καθά φασί τινες, ἔνστασιν βίου.
ἀρέσκει οὖν αὐτοῖς τὸν λογικὸν καὶ τὸν φυσικὸν τόπον περιαιρεῖν,
ἐμφερῶς Ἀρίστωνι τῷ Χίῳ, μόνῳ δὲ προσέχειν τῷ ἠθικῷ. καὶ
ὅπερ τινὲς ἐπὶ Σωκράτους, τοῦτο Διοκλῆς ἐπὶ Διογένους ἀνα-
γράφει, τοῦτον φάσκων λέγειν, "Δεῖ ζητεῖν (Od. δ 392)

ὅττι τοι ἐν μεγάροισι κακόν τ' ἀγαθόν τε τέτυκται."

παραιτοῦνται δὲ καὶ τὰ ἐγκύκλια μαθήματα. γράμματα γοῦν μὴ
μανθάνειν ἔφασκεν ὁ Ἀντισθένης (Mullach 40) τοὺς σώφρονας
104γενομένους, ἵνα μὴ διαστρέφοιντο τοῖς ἀλλοτρίοις. περιαιροῦσι
δὲ καὶ γεωμετρίαν καὶ μουσικὴν καὶ πάντα τὰ τοιαῦτα. ὁ γοῦν
Διογένης πρὸς τὸν ἐπιδεικνύντα αὐτῷ ὡροσκοπεῖον, "χρήσιμον,"
ἔφη, "τὸ ἔργον πρὸς τὸ μὴ ὑστερῆσαι δείπνου." πρὸς τὸν
ἐπιδεικνύντα αὐτῷ μουσικὴν ἔφη (N2 Eur. 200)·

γνώμαις γὰρ ἀνδρῶν εὖ μὲν οἰκοῦνται πόλεις,
εὖ δ' οἶκος, οὐ ψαλμοῖσι καὶ τερετίσμασιν.

Ἀρέσκει δ' αὐτοῖς καὶ τέλος εἶναι τὸ κατ' ἀρετὴν ζῆν, ὡς
Ἀντισθένης φησὶν ἐν τῷ Ἡρακλεῖ (Mullach 1), ὁμοίως τοῖς
στωικοῖς· ἐπεὶ καὶ κοινωνία τις ταῖς δύο ταύταις αἱρέσεσίν ἐστιν.
ὅθεν καὶ τὸν κυνισμὸν εἰρήκασι σύντομον ἐπ' ἀρετὴν ὁδόν. καὶ
οὕτως ἐβίω καὶ Ζήνων ὁ Κιτιεύς.

105

Ἀρέσκει δ' αὐτοῖς καὶ λιτῶς βιοῦν, αὐτάρκεσι χρωμένοις σιτίοις
καὶ τρίβωσι μόνοις, πλούτου καὶ δόξης καὶ εὐγενείας κατα-
φρονοῦσιν. ἔνιοι γοῦν καὶ βοτάναις καὶ παντάπασιν ὕδατι χρῶνται
ψυχρῷ σκέπαις τε ταῖς τυχούσαις καὶ πίθοις, καθάπερ Διογένης,
ὃς ἔφασκε θεῶν μὲν ἴδιον εἶναι μηδενὸς δεῖσθαι, τῶν δὲ θεοῖς
ὁμοίων τὸ ὀλίγων χρῄζειν.

Ἀρέσκει δ' αὐτοῖς καὶ τὴν ἀρετὴν διδακτὴν εἶναι, καθά φησιν
Ἀντισθένης ἐν τῷ Ἡρακλεῖ (Mullach 2), καὶ ἀναπόβλητον ὑπάρ-
χειν· ἀξιέραστόν τε τὸν σοφὸν καὶ ἀναμάρτητον καὶ φίλον τῷ
ὁμοίῳ, τύχῃ τε μηδὲν ἐπιτρέπειν. τὰ δὲ μεταξὺ ἀρετῆς καὶ κακίας
ἀδιάφορα λέγουσιν ὁμοίως Ἀρίστωνι τῷ Χίῳ.

Καὶ οὗτοι μὲν οἱ κυνικοί· μετιτέον δ' ἐπὶ τοὺς στωικούς, ὧν
ἦρξε Ζήνων, μαθητὴς γενόμενος Κράτητος.

François Villon

Poems

HOME DOWNLOAD

Translated by A. S. Kline © 2004 All Rights Reserved.

This work may be freely reproduced, stored, and transmitted, electronically or otherwise, for any non-commercial purpose.

Contents


Le Testament: Ballade Des Dames Du Temps Jadis. 3

Le Testament: Les Regrets De La Belle Heaulmière. 5

Le Testament: Ballade: ‘Item: Donne A Ma Povre Mere’8

Le Testament: Ballade: A S’amye. 10

Le Testament: Ballade: Pour Robert d’Estouteville. 11

Le Testament: Rondeau. 12

Le Testament: Epitaph et Rondeau. 13

Ballade: Du Concours De Blois. 14

Ballade: Epistre. 16

L’Epitaphe Villon: Ballade Des Pendus. 18

Index of First Lines. 20


Le Testament: Ballade Des Dames Du Temps Jadis

Tell me where, or in what country

Is Flora, the lovely Roman,

Archipiades or Thaïs,

Who was her nearest cousin,

Echo answering, at clap of hand,

Over the river, and the meadow,

Whose beauty was more than human?

Oh, where is last year’s snow?

Where is that wise girl Eloise,

For whom was gelded, to his great shame,

Peter Abelard, at Saint Denis,

For love of her enduring pain,

And where now is that queen again,

Who commanded them to throw

Buridan in a sack, in the Seine?

Oh, where is last year’s snow?

Queen Blanche of the Siren’s voice

White as a swan, and Alice, say,

Bertha Big-Foot and Beatrice,

Arembourg, ruler of Maine,

Or Jeanne d’Arc of Lorraine,

The English burned at Rouen? Oh,

Where are they Virgin, you who reign?

Oh, where is last year’s snow?

Prince, don’t ask of me again

Where they are, this year or no,

I have only this last refrain:

Oh, where is last year’s snow?


Note: Dante Gabriel Rossetti took Archipiades to be Hipparchia (see Diogenes Laertius, Lives of the Philosophers, Book VI 96-98) who loved Crates the Theban Cynic philosopher (368/5-288/5 BC)and of whom various tales are toldsuggesting her beauty, and independence of mind. This would make her an exact or close contemporary of Thais, beautiful Athenian courtesan and mistress of Alexander the Great (356-323BC). Villon presumably means that they were ‘near cousins’ in spirit.


Le Testament: Les Regrets De La Belle Heaulmière

By chance, I heard the belle complain,

The one we called the Armouress,

Longing to be a girl again,

Talking like this, more or less:

‘Oh, old age, proud in wickedness,

You’ve battered me so, and why?

Who cares, who, for my distress,

Or whether at all your blows I die?

You’ve stolen away that great power

My beauty ordained for me

Over priests and clerks, my hour,

When never a man I’d see

Would fail to offer his all in fee,

Whatever remorse he’d later show,

But what was abandoned readily,

Beggars now scorn to know.

Many a man I then refused –

Which wasn’t wise of me, no jest –

For love of a boy, cunning too,

To whom I gave all my largesse.

I feigned to him unwillingness,

But, by my soul, I loved him bad.

What he showed was his roughness,

Loving me only for what I had.

He could drag me through the dirt,

Trample me underfoot, I’d love him,

Break my back, whatever’s worse,

If only he’d ask for a kiss again,

I’d soon forget then every pain.

A glutton, full of what he could win,

He’d embrace me – with him I’ve lain.

What’s he left me? Shame and sin.

Now he’s dead, these thirty years:

And I live on, old, and grey.

When I think of those times, with tears,

What I was, what I am today,

View myself naked: turn at bay,

Seeing what I am no longer,

Poor, dry, meagre, worn away,

I almost forget myself in anger.

Where’s my smooth brow gone:

My arching lashes, yellow hair,

Wide-eyed glances, pretty ones,

That took in the cleverest there:

Nose not too big or small: a pair

Of delicate little ears, the chin

Dimpled: a face oval and fair,

Lovely lips with crimson skin?

The fine slender shoulder-blades:

The long arms, with tapering hands:

My small breasts: the hips well made

Full and firm, and sweetly planned,

All Love’s tournaments to withstand:

The broad flanks: the nest of hair,

With plump thighs firmly spanned,

Inside its little garden there?

Now wrinkled forehead, hair gone grey:

Sparse eyelashes: eyes so dim,

That laughed and flashed once every way,

And reeled their roaming victims in:

Nose bent from beauty, ears thin,

Hanging down like moss, a face,

Pallid, dead and bleak, the chin

Furrowed, a skinny-lipped disgrace.

This is the end of human beauty:

Shrivelled arms, hands warped like feet:

The shoulders hunched up utterly:

Breasts….what? In full retreat,

Same with the hips, as with the teats:

Little nest, hah! See the thighs,

Not thighs, thighbones, poor man’s meat,

Blotched like sausages, and dried.

That’s how the bon temps we regret

Among us, poor old idiots,

Squatting on our haunches, set

All in a heap like woollen lots

Round a hemp fire men forgot,

Soon kindled, and soon dust,

Once so lovely, that cocotte

So it goes for all of us.


Le Testament: Ballade: ‘Item: Donne A Ma Povre Mere’

Item

This I give to my poor mother

As a prayer now, to our Mistress

– She who bore bitter pain for me,

God knows, and also much sadness –

I’ve no other castle or fortress,

That my body and soul can summon,

When I’m faced with life’s distress,

Nor has my mother, poor woman:

Ballade

‘Lady of Heaven, earthly queen,

Empress of the infernal regions,

Receive me, a humble Christian,

To live among the chosen ones,

Though I’m worth less than anyone.

Your grace, my Lady and Mistress

Is greater than my sinfulness,

Grace without which, I tell no lie,

None deserve their blessedness.

In this faith let me live and die.

Say to your Son that I am His.

Through Him all my sins are lost:

Forgive me, as Mary Egypt was,

Or, so they say, Theophilus,

Who by your grace was still blameless,

Though he vowed the Devil a guest.

Protect me always from like excess,

Virgin, who bore, without a cry,

Christ whom we celebrate at Mass.

In this faith let me live and die.


I am a woman, poor and old,

I can neither read nor spell.

At Mass in church, here, I behold,

A painted Heaven, with harps: a Hell,

Where the damned are boiled, as well.

One gives me joy: one strikes me cold,

Grant me the joy, Great Goddess,

On whom all sinners must rely,

Fill me with faith and no slackness.

In this faith let me live and die.

V irgin, you bore, O High Princess,

I ssue, whose kingdom is endless,

L ord, who took on a littleness

L ike ours: to save us left the sky,

O ffering his lovely youth to death.

N ow, such is our Lord: such we confess:

In this faith let me live and die.


Le Testament: Ballade: A S’amye

F alse beauty that costs me so dear,

R ough indeed, a hypocrite sweetness,

A mor, like iron on the teeth and harder,

N amed only to achieve my sure distress,

C harm that’s murderous, poor heart’s death,

O covert pride that sends men to ruin,

I mplacable eyes, won’t true redress

S uccour a poor man, without crushing?

M uch better elsewhere to search for

A id: it would have been more to my honour:

R etreat I must, and fly with dishonour,

T hough none else then would have cast a lure.

H elp me, help me, you greater and lesser!

E nd then? With not even one blow landing?

Or will Pity, in line with all I ask here,

Succour a poor man, without crushing?

That time will come that will surely wither

Your bright flower, it will wilt and yellow,

Then if I can grin, I’ll call on laughter,

But, yet, that would be foolish though:

You’ll be pale and ugly: and I’ll be old,

Drink deep then, while the stream’s still flowing:

And don’t bring trouble on all men so,

Succour a poor man, without crushing.

Amorous Prince, the greatest lover,

I want no evil that’s of your doing,

But, by God, all noble hearts must offer

To succour a poor man, without crushing.


Le Testament: Ballade: Pour Robert d’Estouteville

A t dawn of day, when falcon shakes his wing,

M ainly from pleasure, and from noble usage,

B lackbirds too shake theirs then as they sing,

R eceiving their mates, mingling their plumage,

O, as the desires it lights in me now rage,

I ’d offer you, joyously, what befits the lover.

S ee how Love has written this very page:

E ven for this end are we come together.

D oubtless, as my heart’s lady you’ll have being,

E ntirely now, till death consumes my age.

L aurel, so sweet, for my cause now fighting,

O live, so noble, removing all bitter foliage,

R eason does not wish me unused to owing,

E ven as I’m to agree with this wish, forever,

Duty to you, but rather grow used to serving:

Even for this end are we come together.

And, what’s more, when sorrow’s beating

Down on me, through Fate’s incessant rage,

Your sweet glance its malice is assuaging,

Nor more or less than wind blows smoke away.

As, in your field, I plant I lose no grain,

For the harvest resembles me, and ever

God orders me to plough, and sow again:

Even for this end are we come together.

Princess, listen to this I now maintain:

That my heart and yours will not dissever:

So much I presume of you, and claim:

Even for this end are we come together.

Note: The ballade was written for Robert to present to his wife Ambroise de Loré, as though composed by him.


Le Testament: Rondeau

Death, I cry out at your harshness,

That stole my girl away from me,

Yet you’re not satisfied I see

Until I languish in distress.

Since then I’ve lost all liveliness:

What harm alive, to you, was she?

Death, I cry out at your harshness,

That stole my girl away from me.

Two we were, with one heart blessed:

If heart’s dead, yes, then I foresee,

I’ll die, or I must lifeless be,

Like those statues made of lead.


Le Testament: Epitaph et Rondeau

Epitaph

Here there lies, and sleeps in the grave,

One whom Love killed with his scorn,

A poor little scholar in every way,

He was named François Villon.

He never reaped a morsel of corn:

Willed all away, as all men know:

Bed, table, and basket all are gone.

Gallants, now sing his song below:

Rondeau

Oh, grant him now eternal peace,

Lord, and everlasting light,

He wasn’t worth a candle bright,

Nor even a sprig of parsley.

Of eyebrows, hair, and beard he’s free,

A turnip scraped with a spade, all right:

Oh, grant him now eternal peace.

Exiled with strict severity,

Rapped behind with a spade, despite

It all he cried: ‘Appeal, for me!’

Which wasn’t the height of subtlety.

Oh, grant him now eternal peace.


Ballade: Du Concours De Blois

I’m dying of thirst beside the fountain,

Hot as fire, and with chattering teeth:

In my own land, I’m in a far domain:

Near the flame, I shiver beyond belief:

Bare as a worm, dressed in a furry sheathe,

I smile in tears, wait without expectation:

Taking my comfort in sad desperation:

I rejoice, without pleasures, never a one:

Strong I am, without power or persuasion,

Welcomed gladly, and spurned by everyone.

Nothing is sure for me but what’s uncertain:

Obscure, whatever is plainly clear to see:

I’ve no doubt, except of everything certain:

Science is what happens accidentally:

I win it all, yet a loser I’m bound to be:

Saying: ‘God give you good even!’ at dawn,

I greatly fear I’m falling, when lying down:

I’ve plenty, yet I’ve not one possession,

I wait to inherit, yet I’m no heir I own,

Welcomed gladly, and spurned by everyone.

I never take care, yet I’ve taken great pain

To acquire some goods, but have none by me:

Who’s nice to me is one I hate: it’s plain,

And who speaks truth deals with me most falsely:

He’s my friend who can make me believe

A white swan is the blackest crow I’ve known:

Who thinks he’s power to help me, does me harm:

Lies, truth, to me are all one under the sun:

I remember all, have the wisdom of a stone,

Welcomed gladly, and spurned by everyone.


Merciful Prince, may it please you that I’ve shown

There’s much I know, yet without sense or reason:

I’m partial, yet I hold with all men, in common.

What more can I do? Redeem what I’ve in pawn,

Welcomed gladly, and spurned by everyone.


Ballade: Epistre

Have pity now, have pity now on me,

If you at least would, friends of mine.

I’m in the depths, not holly or may,

In exile, where I’ve been consigned

By Fortune, as God too has designed.

Girls, lovers, youngsters, fresh to hand,

Dancers, tumblers that leap like lambs,

Agile as arrows, like shots from a cannon,

Throats tinkling, clear as bells on rams,

Will you leave him here, your poor old Villon?

Singers, singing in lawless freedom,

Jokers, pleasant in word and deed,

Run free of false gold, alloy, come,

Men of wit – somewhat deaf indeed –

Hurry, be quick now, he’s dying poor man.

Makers of lays, motets and rondeaux,

Will you bring him warmth when he’s down below?

No lightning or storm reach where he’s gone.

With these thick walls they’ve blinded him so.

Will you leave him here, your poor old Villon?

Come see him here, in his piteous plight,

Noblemen, free of tax and tithe,

Holding nothing by king or emperor’s right,

But by grace of the God of Paradise.

Sundays and Tuesdays he fasts and sighs,

His teeth are as sharp as the rats’ below,

After dry bread, and no gateaux,

Water for soup that floats his guts along.

With no table or chair, he’s lying low.

Will you leave him here, your poor old Villon?


Princes of note, old, new, don’t fail:

Beg the king’s pardon for me, and seal,

And a basket to raise me, I’ll sit upon:

So pigs behave, to each other, they say,

When one pig squeals, all rush that way.

Will you leave him here, your poor old Villon?


L’Epitaphe Villon: Ballade Des Pendus

My brothers who live after us,

Don’t harden you hearts against us too,

If you have mercy now on us,

God may have mercy upon you.

Five, six, you see us, hung out to view.

When the flesh that nourished us well

Is eaten piecemeal, ah, see it swell,

And we, the bones, are dust and gall,

Let no one make fun of our ill,

But pray that God absolves us all.

No need, if we cry out to you, brothers,

To show disdain, if we’re in suspense

For justice’s sake. How few of the others,

Are men equipped with common sense.

Pray for us, now beyond violence,

To the Son of the Virgin Mary,

So of grace to us she’s not chary,

Shields us from Hell’s lightning fall.

We’re dead: the souls let no man harry,

But pray that God absolves us all.

The rain has soaked us, washed us: skies

Of hot suns blacken us, scorch us: crows

And magpies have gouged out our eyes,

Plucked at our beards, and our eyebrows.

There’s never a moment’s rest allowed:

Now here, now there, the changing breeze

Swings us, as it wishes, ceaselessly,

Beaks pricking us more than a cobbler’s awl.

So don’t you join our fraternity,

But pray that God absolves us all.


Prince Jesus, who has all sovereignty,

Preserve us from Hell’s mastery.

We’ve no business down there at all.

Men, you’ve no time for mockery.

But pray to God to absolve us all.


Index of First Lines

Tell me where, or in what country. 3

By chance, I heard the belle complain,5

This I give to my poor mother8

F alse beauty that costs me so dear,10

A t dawn of day, when the falcon shakes his wing,11

Death, I cry out at your harshness,12

Here there lies, and sleeps in the grave,13

I’m dying of thirst beside the fountain,14

Have pity now, have pity now on me,16

My brothers who live after us,

http://www.tonykline.co.uk/PITBR/French/Villon.htm

En las primeras culturas la alfabetización era un privilegio.. Eurídice (muerta en el año 390 a. de C.), madre de Filipo II de Macedonia y abuela de Alejandro Magno expresó su gratitud por haber aprendido a leer en una tabilla de piedra:

Eurídice, hija de Irras,
eleva esta ofrenda a las musas,
contenta porque el deseo de su corazón
fue atendido en sus plegarias,
pues con su ayuda aprendió,
Siendo madre de dos hijos adultos,
las letras, inscripciones de palabras,
aprendió a leer y a escribir.

Eurídice vivió al principio de uno de los períodos en los que las mujeres podían acumular riquezas . Fue exactamente en estos períodos -época helenística en Grecia (siglos IV a I a. de C.), y a finales de la época republicana y principios de la imperial en Roma (siglo I a de C. a siglo II)-cuando algunas mujeres pudieron recibir educación. Dejaron testimonios de su presencia en el arte, la filosofía, la ciencia y la literatura. De las ocho mujeres artistas mencionadas por los autores antiguos, gran número de ellas son descritas como "hija y estudiante" de un padre pintor. El relato más completo es el de Iaia de Cízico, escultora que trabajó en Roma hacia el año 100 a. de C. Recoge Anderson y Zinsser (1991, 86) un comentario de PLINIO que decía de ella: "Empleaba tanto el pincel de pintor, como el cincel sobre el marfil."

Pánfila era una poetisa de la época de Nerón nacida en Egipto que escribió una Miscelánea Histórica.

En el mundo antiguo, tres mujeres gozaron de reputación y son mencionadas como filósofas: Hiparquia, ateniense del siglo III a. de C., Beruria, de Jerusalén del siglo II e Hipatia, alejandrina del siglo IV al V.

Hiparquia y Crates

La frase "soy mucho más fuerte que Atalanta de Menalo (la famosa corredora) porque mi sabiduría es mejor que correr por la montaña", se atribuye a Hiparquia.

Safo

Han sobrevivido escritos de algunas mujeres : epístolas y poesía de la cultura grecolatina.
De todas las poetisas, Safo de Lesbos- la más antigua en el tiempo-fue la más brillante.

http://www.educa.madrid.org/web/ies.magerit.madrid/orienta/mujeres/primecult.html